– Bíboros úr köszöntőjében – a média jövőjéről szólva – reményének adott hangot. Mire építi az egyház e reményt ismerve a sajtó egy jelentős részének elsekélyesedettségét?
– Beszédemben már említettem, hogy mi a reményünket nem pusztán evilági statisztikákra és gazdasági tényekre építjük, hanem Jézus Krisztus személyére, tehát számunkra mindig Ő a remény forrása. Ha valaki ezeket az eszményeket képviseli a média világában, vagy akár az élet más területein, akkor ez látható a viselkedésén is. Itt nem pusztán arról van szó, hogy ismerje az egyházi életet, hogy pontos, helyes fogalmakkal dolgozzon, és becsülettel adjon hírt, hanem az egész emberi magatartásról.
– Az újságírók védőszentjének ünnepén ösztöndíjat adtak át a sajtó két fiatal képviselőjének. Ma mennyire jellemző a kitüntetettek példája, elegen vannak azok, akik kellően képviselik a keresztény értékrendet?
– Természetesen néhány ember sohasem elég, soha nem volt elég a hívő ember és a jó ember, de ma is igaz, amit a régi legenda tart, hogy a világot néhány igaz ember tartja a vállán. Nem lehet pontosan tudni, kik ők, de így működik a világ. Vannak nagy intézmények, ahol néhányan nagyon hűségesen, szakszerűen dolgoznak, mások pedig nem. Minden jól működő rendszer a minőségi munkát végző áldozatos emberekre épül.
– A 2009-es esztendőben milyen főbb tervei vannak az egyháznak?
– Sok mindenen fáradozunk. Júniusig tart Szent Pál éve, melynek fő eseménye Budapesten lesz április végén. A konferencián Albert Vanhoye bíboros fog például beszélni, aki egy kiváló ember, és azt hiszem, Szent Pálnak a személyiségét és az üzenetét is közel tudja hozni hozzánk. Emellett léteznek szociális programjaink. Nem hisszük azt, hogy anyagiakkal meg tudjuk oldani a mai problémákat, de bízunk abban, hogy emberi hangon tudunk szólni, és ezzel a lelkekben levő erőtartalékokat Isten segítségével mozgósítani tudjuk, például plébániai karitász csoportok által. Van egyházközségenként öt-tíz ember, aki elmegy és megkeresi azokat, akiknek szüksége lehet segítségre, és a szabad idejéből áldoz erre. Őáltaluk emberibb lesz körülöttünk a világ. Szervezünk továbbképzéseket is, és igyekszem a plébániákat arra ösztönözni, hogy ahol még nincs karitász csoport, ott építsék fel a szervezetet. Egy tavalyi akció során felmértük például, ki az, aki rendszeresen gyógyszerre szorul, de nem tudja kifizetni azt. Ez a fölmérés jó alkalom egy-egy újabb karitász csoport létrehozására. Ezek aztán más problémák esetén is segíteni tudnak. Ilyen dolgokon is fáradozunk. De ha már reményről esett szó, fontos elmondani, hogy az a hitünkből fakad, ezért minden igyekezetünk ennek elmélyítésére irányul. Példaként említhetem az újpalotai templomot, amit nem csak azért építettük, hogy legyen egy szép épület a lakótelep szürke épületei között, hanem mert azt gondoljuk, látható jelre is szüksége van egyházunknak. Azóta bebizonyosodott, hogy tényleg szükség volt rá, mert a templom mindig tele van. Ez is egyfajta misszió.
– Ide kapcsolható még a két éve indított városmisszió. Érezhető-e ennek a hatása, s készülnek-e már az idei programok?
– Érezhető a hatása két szinten is. Egyrészt a plébániák szintjén, ahol a legsikerültebb programokat minden évben megismétlik, mert rádöbbentek, hogy milyen hasznosak. Aztán kapcsolatba kerültünk egy brazil lelkiségi mozgalommal, amelynek képviselőit meghívtuk, hogy telepedjenek le nálunk. Ők olyan vendéglátóipari helyeket létesítenek, ahol egyúttal művelődhetnek és szórakozhatnak a közösségek , sőt találkozhatnak a hittel is. Brazíliában már létezik négyszáz ilyen vendéglő, de van olyan város, ahol a mozgalom tagjai karneválokat és keresztény jótékonysági bálokat szerveznek. Ilyen emberekre nálunk is szükség van.
– Vagyis szívesen gyűjtenek tapasztalatokat távoli országokból is…
– A segítő szeretet mindig hozzátartozik magához a misszióhoz – ne csak a szavunk, hanem a segítő kezünk is érjen el ugyanolyan távolságra. Úgy láttuk, hogy a reménynek a további forrása lehet, ha fölemeljük a fejünket és szétnézünk a világban. Nemcsak azért, hogy lássuk: van, akinek nálunk is rosszabbul megy a sora, hanem azért is, hogy érzékeljük saját felelősségünket. Most egy etióp püspökkel kerültünk kapcsolatba, valamint testvér-egyházmegyei szerződést kötöttünk egy perui egyházmegyével, tehát azt hiszem, hogy ezen a téren szintén megindult valami. Nem pusztán anyagi támogatásról beszélünk, hanem arról a felismerésről is, hogy szükségünk van olyan keresztényi tapasztalatokra, melyekkel ők rendelkeznek. Latin-Amerikában az egyház sok olyan jelenséggel szembenézett, ami nálunk csak ezután lehet igazán nagy probléma, például a tömeges munkanélküliség, a társadalom szétszakadása, a gazdagok és szegények közti egyre növekvő távolság, a családok szétesése, az anyagi nyomorúság. Ők már megtapasztalták, hogy az adott ország gazdasága, társadalma borzasztóan függ a külső gazdasági körülményektől, érdekektől, míg ebbe a helyzetbe mi most kerültünk.
– Bíboros urat nemrég a Kultúra Pápai Tanácsa tagjává választották. Mi lesz a feladata?
– A Kultúra Pápai Tanácsa mindazzal foglalkozik, ami a kulturális életben fontos. Így a különböző művészeti ágakkal, és a kultúrának olyan kérdéseivel is foglalkozik, amik filozófiai mélységeket érintenek, tehát világnézeti dialógust folytat a kultúra szintjén. Két évvel ezelőtt Budapesten ülésezett egy konferencia a Kultúra Pápai Tanácsa és a Magyar Tudományos Akadémia szervezésében. Ezen az európai dialóguskongresszuson a rendszerváltás utáni antropológiai változásokat elemezték. Csodálatos élmény volt, hogy az agykutatóktól a teológusokig, mindenféle tudomány képviselői itt adtak számot tudományuk helyzetéről – kutatásaik tükrében. Erről kötet is megjelent. Mint a budapesti kongresszus is mutatta, a Tanács kutatási programokat, konferenciákat szervez, tanácskozásokon vesz részt, képviseli az egyházat. Kiadványokat, folyóiratokat jelentet meg, és a kultúrában jelentkező új jelenségekre keresztény választ keres, s a közös gondolkodásnak is helyet biztosít. A Tanács tagjának lenni annyit jelent, mint részt venni a plenáris üléseken, ahol bármelyikünk kaphat egy témát, amiről referálnia kell.
– A leghatásosabb kultúraközvetítő eszközként sokan a zenét említik. Ön hogyan látja, az egyházzene segíthet abban, hogy a hitet közelebb tudják vinni az emberekhez?
– Azt hiszem, hogy a világegyházban kiváló törekvések vannak színvonalas zenei programok szervezésére és a liturgikus zene népszerűsítésére is. Magyarországon először is nagyon fontos dolognak tartom azt, hogy a liturgián belüli zene nem egy önálló, független művészi műfaj, hanem annak a liturgiához szorosan kapcsolódnia kell. Egyszerre kell lelkipásztori és művészi szempontokat követni. Hazánkban nincs olyan akkreditált intézmény, amely ezt a kettőt ötvözné. Jó lenne, ha a plébániák képzett művészeket alkalmazhatnának, de ez az anyagi lehetőségeiket meghaladja. Csupán arra van módjuk, hogy részmunkaidőben – többségükben nem felsőfokú zenei végzettségű – kántorokat alkalmazzanak. A kultúra ezen részének erősítése tehát még a jövő zenéje…
***
Az újságírók védőszentjének, Szalézi Szent Ferencnek ünnepén szentmisét mutatott be múlt pénteken Erdő Péter bíboros. Ezt követően két fiatal újságírónak, Diós Juditnak, az MR1 – Kossuth Rádió munkatársának, MAKÚSZ tagnak és Kacsoh Dánielnek, a Magyar Hírlap újságírójának adta át a sajtóösztöndíjakat. Erdő Péter ünnepi beszédében kiemelte a média reményközvetítő szerepét, jelentőségét, és örömét fejezte ki amiatt, hogy van olyan új nemzedék, amely megtalálja a helyes hangot, és képes közvetíteni az értékeket a világi médiában.
Forrás: OrientPress Hírügynökség