Helytállni válság idején
Páter Kiss Szaléz mártíriuma
Manapság sokat halljuk, hogy váláság van, sokan hivatkozási alapként is használják ilyen-olyan ügyekben. Érdemes közelebbről megvizsgálni egy másik, igencsak válságos történelmi korszakot, s annak egy talán kevéssé ismert személyiségét és tragikus, de tanulságos sorsát.
Az 1945-ös év elhozta ugyan a várva várt békét, de a pusztulás borzalmas nyomait és egy megszálló csapatot hagyott maga után, szuverenitás nélküli ország lettünk, a Szovjetunió szigorú felügyelete alá kerültünk.
A ’45-ös novemberi választásokon a polgári értékrend alapján politizáló Kisgazdapárt a 409 képviselői helyből ugyan 245-öt szerzett meg, mégsem alakíthatott egyedül kormányt, szovjet nyomásra minden működő párt egyetlen kormánykoalícióba kényszerült, miközben a Kommunista Párt kezébe került a politikai rendőrség szervezete.
Gazdasági értelemben is rendkívül válságos időszak volt ez: a háborús pusztítások utáni újjáépítés, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, a Vörös Hadsereg ellátása és az ország jóvátételi kötelezettségei jelentették azt az óriási tehertételt, amivel küszködött Magyarország.
A Kommunista Párt mind többször minősítette reakciósnak legfőbb politikai vetélytársát, a Kisgazdapártot, s igyekezett annak egységét megbontani: Egyre gyakrabban lépett fel legfőbb ideológiai ellenfelével, a történelmi keresztény egyházakkal, elsőként is a legnagyobb, Mindszenty József hercegprímás vezette, katolikus egyházzal szemben. Egyszerre kívántak csapást mérni a polgári államra és az egyházra, azaz a „régi rendre”.
Ebben eszközül a baloldali sajtót használták, melyben már 1945-től megjelentek a szélsőjobboldali merényletekről, fegyveres szervezkedésekről szóló híradások, melyek végső soron mindig a Kisgazdapárt irányába mutattak. A korszakban a Szabad Nép hasábjain jellemző sorok voltak a következők: „A Kisgazdapárt jobbszárnyába kapaszkodva a nyilas világ lappangó gonosztevői akcióba léptek”.
Kiss Szaléz személye megtestesítette mindazt, ami ellen a kommunisták harcoltak: a polgári demokráciát és az Istenhitet. Veszedelmes ellenfél, likvidálandó személy volt. De mit is tudunk Páter Kiss Szalézról?
1904-ben született és 1946-ban, 42 évesen, férfikorának teljében lett a bontakozó kommunista diktatúra egyik első magyarországi áldozata. A szegény családból származó szegedi fiú 16 évesen kötelezte el magát a szerzetes élet mellett, 21 évesen tett örök fogadalmat, majd 3 évvel később pappá szentelték.
Rendkívüli szellemi igényesség jellemezte és az ifjúsággal való foglalkozást tartotta élete legfőbb feladatának. A visszaemlékezések alapján erős egyéniség volt, aki végletes érzelmeket váltott ki környezetéből. Sokan rajongtak érte, de sokak számára kellemetlen lehetett mindig szókimondó, „izgága” természete. Igazi sajtóapostol volt, rengeteg cikk kötődik a nevéhez, s nemcsak teológiai és szociális témákkal foglalkozott, hanem például pénzelméleti, historiográfiai tanulmányokat is írt. Igazi reneszánsz ember volt, akiben megvolt a képesség arra, hogy kiemelkedő tudását, rendíthetetlen hitét, elveit közvetítse is mások felé.
Négy évet töltött Pécsett, majd Jászberénybe helyezték, ahol egy 1936-ban megjelent botrányos cikke miatt, melyben szomorú képet festett a korabeli vallási elit állapotáról, el kellett vállalnia egy amerikai missziót, öt évet szolgált a new-brunswick-i plébánián. Aktív amerikai élete ellenére erős honvágy gyötörte, s 1942 januárjában az utolsó személyszállító hajón, mely a háború sújtotta Európába tartott, hazaindult. Hazaérkezése után először Debrecenbe került, ahol a Gestapo kis híján letartóztatta, csak az mentette meg, hogy 1944 júniusában áthelyezték Gyöngyösre.
A front elvonulását követően ismét munkába fogott. A háborús kataklizma után különösképp fontosnak tartotta az ifjúsággal való foglalkozást. Ehhez elsőként egy hatékony szervezetre volt szüksége. Ezért megalakította a katolikus valláserkölcsi alapon működő, egyébként autonóm ifjúsági szervezetek csúcsszervezetét, a Keresztény Demokratikus Ifjúsági Munkaközösséget, a KEDIM-et. A közösség óriási sikerrel működött. Minden vasárnap a különböző témájú előadásokon 5-600 középiskolás fiú és lány vett részt rendszeresen. A Szaléz atya elleni fellépés egyik fő oka épp az volt, hogy tartani lehetett tőle: a dinamikusan fejlődő KEDIM országos szinten is az ifjúság vezető ereje lesz, míg a baloldali MADISZ tagsága folyamatosan csökkent.
Az ifjúság szervezése mellett Kiss Szaléz aktív közéleti szerepet is vállalt. Felismerve a kommunista ideológiában rejlő veszélyt, minden fórumon, így politikusként is küzdeni akart az egyre erősödő baloldali befolyás ellen: tagja, majd alelnöke lett a gyöngyösi Kisgazdapártnak. Az országos méretekben gondolkozó ifjúság-szervező, politikus és pap egyre nagyobb veszélyt jelentett a baloldal számára. Reakciós kijelentései miatt először 1945 májusában idézték be kihallgatásra a gyöngyösi rendőrkapitányságra, de ekkor még szabadon engedték. Ám tudta, hamarosan újabb kísérletet tesznek elhallgattatására. Így is lett.
1946. április 28-án, Húsvét vasárnap – híven a kommunisták cinikus dramaturgiai érzékéhez (Mindszenty József hercegprímást is Karácsonykor hurcolták el) demokráciaellenes összeesküvés vádjával letartóztatták Kiss Szalézt és „társait”: azaz több mint ötven középiskolás fiút.
A Szaléz atya elleni fellépéshez az szolgált ürügyül, hogy néhány fiatal fiú szovjet katonák ellen állítólag merényleteket követett el 1945-46 folyamán Gyöngyösön és környékén. Legalábbis ez derül ki a kihallgatási jegyzőkönyvekből. Már az áldozatok számát illetően sem volt azonban megegyezés: a magyar jelentések szerint négy, a szovjet álláspont szerint öt merényletet követett el három tizenéves fiú, Kizmann Ottó vezetésével. A 18 éves fiút személyes bosszú vezette, amit akkor fogadott, mikor édesanyját –mások szerint húgát- szeme láttára erőszakolták meg a mátraaljai bortól megrészegült orosz katonák. A kommunisták ezeket az állítólagos gyilkosságokat használták fel első, nagyszabásúnak ígérkező támadásukhoz a Kisgazdapárt és a katolikus egyház ellen.
A képtelen koncepció szerint a bűncselekmények elkövetésével Kiss Szaléz bíztatta a hozzá rendszeresen járó, s a KEDIM-hez valamilyen módon kapcsolódó fiúkat, majd a bűncselekmények után, gyónások alkalmával a páter feloldozta őket, aztán fegyvert szerzett nekik további merényletek elkövetéséhez.
A fegyveres összeesküvés vádjának alátámasztásához szükség volt tárgyi bizonyítékokra is. Kassay Kázmér, akit 15 évesen hurcoltak el otthonából, így emlékszik vissza a bizonyítékok beszerzésének módjára: „Az egész házat felforgatták, feltúrták. Az egyik legény lemászott a gémeskutunkba is, és diadalmasan hozta a vízből kihúzott zsákmányt, a tárgyi koronatanút, egy rakétapisztoly roncsait. Vajon ebben az időben melyik kútba találtak volna kevesebb hadianyagot? Aláíratták anyámmal a jegyzőkönyvet, majd megígérték neki, hogy holnapra hazaengednek. Százhúsz hónap lett az ígéretből”.
Az országos napilapok 13 nappal a letartóztatások után kezdtek cikkezni a „gyöngyösi összeesküvésről”, ennyi idő állt rendelkezésre, hogy véglegesítsék a koncepciót, s kicsikarják az azokat alátámasztó vallomásokat. A május 2-án megjelenő újságok fasiszta terrorszervezet, nagy demokráciaellenes összeesküvés leleplezéséről írtak.
A tervszerű sajtóhadjáratról a ’48-ban Franciaországba emigrált, Garamvölgyi Artúr, a Népszava egykori tudósítójának visszaemlékezése ad képet. Azt írta, hogy a rendőrségi tudósítókat az Andrássy útra hívták, ahol Décsi Gyula őrnagy (aki majd két évvel később Mindszentyt is vallatta) tájékoztatta az újságírókat, hogy elfogták Kiss Szalézt és társait, akik meg akarták dönteni a köztársaságot. Ezután bemutatták az összeesküvőket: „sápadt, elgyötört emberek tántorogtak be a szobába. A csoport élén Kiss Szaléz állt. Reverendája sárosan, gyűrötten lötyögött testén. Arcán ökölnyi kék foltok éktelenkedtek, szája bal sarkán vér szivárgott. A serdülő fiúk úgy álltak ott, mint egy tucat megszeppent apróság”.
Szaléz atya és a fiúk tehát tele voltak sérülésekkel, épp ezért nem tudták ügyüket nyilvános tárgyalásra bocsátani. A túlzásba vitt kínzásokkal elszállt a látványos, világraszóló kirakatper lehetősége.
A Mindszenty-per, sőt a köztársaság-ellenes összeesküvés főpróbájának szánt ügy így kellemetlenné vált. Ezért aztán – félretéve minden törvényességet – áttették a szovjet katonai ügyészséghez. Varga László, Kiss Szaléz ferences rend által felkért ügyvédje véletlenül tudta meg egy vita során Ferencz Tibortól, a Népügyészség vezetőjétől, hogy Szaléz atyát átadták a szovjet katonai hatóságoknak, s biztos, hogy többet nem látja életben. Valóban: sem a magyar, sem az orosz katonai hatóság nem adott ki jelentést a tárgyalásról és az ítéletről, s az újságok sem foglalkoztak vele többé.
A félresikerült kísérlet ellenére a Kisgazdapárt lejáratása nem volt eredménytelen. A koncepció szerint az ügyet a párt vezetésével egy gyöngyösi származású joghallgató kötötte össze, aki a Kisgazdapárt központjában titkárként dolgozott. A fiú első vallomásában úgy nyilatkozott, hogy semmiféle tudomása nem volt fegyveres szervezkedésről. Egy héttel később azonban már azt mondta, hogy „említették, hogy Mátra-központtal fegyveres szervezetet kell kialakítani, mely ellenállást fejtene ki az oroszok és a kommunisták ellen. ”. A két vallomás közt eltelt egyetlen hét alkalmas volt arra, hogy „felfrissítsék” emlékezetét. Ettől kezdve számos kisgazda politikusra nézve tett terhelő vallomásokat, még arról is beszélt, hogy Kovács Bélával, a párt főtitkárával és Nagy Ferenc miniszterelnökkel is tárgyaltak. Az „összeesküvést” tehát a párt legfelsőbb vezetésével igyekeztek összefüggésbe hozni.
Lássuk, hogyan alakult Kiss Szaléz sorsa letartóztatását követően. Először Gyöngyösön vallatták, ennek módszeréről egy vádlott visszaemlékezése ad képet: „Este 10 órakor kezdődött a kihallgatásom. Leültettek egy szoba közepére állított hokedlire. Bejött vagy tíz legény, körbefogtak, elkezdtek ütni kézzel, bottal, ahol értek. Kirúgták alólam a hokedlit, letepertek és rugdostak. Az első ütésekkel kificamították az állkapcsomat. Ez az ütés az egyik verőlegény speciális ütése volt, több bajtársamnak kitörte az állkapcsát. Verés közben kérdezték: hol a fegyverraktáram, hány embert öltem meg…Ez így ment félórás szünetekkel reggelig…Reggel aláírattak velem egy köteg jegyzőkönyvet, de nem tudtam, hogy mit tartalmaztak. Ezeket egy külön szerkesztőcsoport készítette”.
Innen az atyát az Andrássy út 60-ba vitték. Itt Bauer Miklós százados javaslatára többek közt azzal kínozták, hogy vödröt tettek a fejére, amit gumibottal döngettek. A harangzúgáshoz hasonló állandó hang rettenetes szédülést okozott. Ezután az orosz hatóságok Vilma királynő úti börtönébe vitték, majd augusztus közepén szállították tovább a Conti utcai orosz ügyészségre, itt került sor szeptemberben a tárgyalására.
A tárgyalás egy beszámoló szerint „..rövid és egyszerű volt. A törvényszék öt tagja vörös terítővel letakart asztalnál helyezkedett el. Az ítéletek negyedóra alatt születtek meg. Egyértelmű, hogy a több hatalmas gépelt oldalas ítélet már a tárgyalás előtt kész volt”.
A mindenfajta törvényességet nélkülöző perben négy halálos ítélet született. Golyó általi halállal sújtották Szaléz atya mellett Kizmann Ottót és két barátját. Valószínű, hogy a kivégzésekre Sopronkőhidán, a Közép-Európai Gyűjtőfogházban került sor 1946 októberében. Páter Kiss Szaléz sírja ismeretlen.
A többiek 7-10 évig terjedő szabadságvesztést kaptak, amit a Szovjetunió átnevelő táboraiban kellett letölteniük. A legenyhébb büntetést a kiskorúakra szabták ki: 7 évet a szovjet lágerekben. Többen vesztették életüket az orosz táborokban. Kölley György, cserkészvezető, akit szintén kényszermunkára vittek Finn Karéliába, beszámol arról, hogy öt év alatt az elhurcolt 210 magyarból mindössze hárman maradtak életben.
Akik túlélték a Gulagot, 1953-55 között térhettek haza, azzal az ígérettel, hogy büntetésüket a jövőben nem veszik figyelembe. Mégis bűnügyi nyilvántartásba vették őket, sokan elveszítették állásukat, s a „szalézista” bélyeg egy életen át elkísérte őket. Megfigyelték őket, s kartonjukon a legutolsó bejegyzés 1988. február 9-i keltezésű.
A történelemben nem működik automatikusan az igazságtétel. Az utódok feladata, a mi feladatunk az igazságtalanságok orvoslása. Szaléz atyának még az sem adatott meg, hogy a közvélemény legalább haláláról értesüljön, nemcsak az életét vették el, de el is hallgatták áldozatát. A mi kötelességünk megőrizni magyar valóságunk számára az ő és más ártatlanul meghurcoltak emlékét és feltárni sorsuk tanulságait. Szenvedésüknek értelmet egyedül az adhat, ha az utódok okulnak sorsukból. Gyurkovics Tibort idézve és három kisgyermek édesanyjaként hiszem, hogy „még nem késő”!