Rogán Antal (Fidesz), az V. kerület polgármestere a Belvárosi Ferences Templom falán elhelyezett emléktáblánál azt mondta: a 100 éve született Melocco János (1909-1951) nem pusztán művelt és tehetséges ember volt, hanem olyan valaki, aki mindig kiállt a kötelessége és az igazság mellett. Szerinte ez a tábla a hazugság ellenében az igazságról szól.
Papp Tamás, az Új Ember igazgató-főszerkesztője beszédében méltatta a mártír újságírót és emlékeztetett arra, hogy Melocco János utolsó munkahelye az Új Ember volt, ahol 1945-től 1950-ig, a letartóztatásáig dolgozott. Az igazgató szerint a tábla azt jelenti: az újságíró-társadalom és a társadalom is megérett arra, hogy magának olyan csillagokat válaszon, olyan példaképeket, akik önmagukban jelzik az erkölcsöt és az értéket.
Szikora József, a Makúsz elnöke elmondta: Melocco János újságíróként dolgozott az Új Ember katolikus hetilapnál, a Magyar Távirati Irodánál (MTI) és a Magyar Rádiónál is. Művelt és sokoldalú ember volt, olyan, akire érdemes a születésének 100. évfordulóján is példaképként tekinteni.
Szikora József beszéde teljes terjedelemben
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Emléktáblát avatunk, emléktáblát egy embernek, emléktáblát egy… Kinek is? Egy szabadsághősnek? Számos szabadsághős emlékét őrzi, hirdeti a pesti Belváros. Egy újságírónak? Egy széles látókörű, sokoldalú embernek, egy katolikus embernek, egy magyar embernek… Egy embernek, akinek a nemzedékét halálra ítélte a történelem, egy embernek, aki ártatlan volt, akit mégis megöltek, akin a történelemnek ezt a borzalmas, igazságtalan ítéletét végrehajtották. A történelem ítéletét? Nem, hiszen a történelem nem ül a bírói székben, a történelem nem ölt magára fekete gúnyát meg csizmát, se civil-detektív öltönyt, s fegyvert sem hord magánál. Mindezt emberek teszik. Emberek, akiknek nevük van, arcuk van, emberek, akiknek azonban sem a neve sem az arca nem érdemes arra, hogy emlékezzünk rá, hiszen az a név szennyes, az az arc gonosz. A gonosz, a szennyes, az mind egyforma, az mind ugyanolyan. Ami szép, az különbözik. A szépség az igazán sokféle, mégis csodálatosan tükrözi a szépség egyetlen, örök forrását. Szép ez az arc, Melocco János arca, szép, ahogyan a fia, Miklós megmintázta. Szabad ember arca. Szabad emberé, akinek a szabadságát valójában a börtön sem tudta elvenni, hiszen csak szabad ember képes arra, hogy vigasztaló szót mondjon a rabtársainak. Szabad emberé, akit a tudás, a műveltség tesz szabaddá, szabad emberé, aki szabadságának záloga a hit, az elkötelezettség.
Melocco János művelt, sokoldalú ember volt, katolikus újságíróként dolgozott a katolikus hetilapnál, de helytállt a Magyar Távirati Iroda és a Magyar Rádió munkatársaként is. Művelt, sokoldalú médiaszemélyiség, mondhatnánk mai szóval, olyan, akire érdemes a születésének századik évfordulóján is, mint példaképre tekinteni. Valóban érdemes? Valóban kíván a huszonegyedik század eleje műveltséget, tudást, sokoldalúságot? Akarja-e a mai világ a szabadságot, akarunk-e mi, magyarok igazán szabadok lenni? Félek, hogy sokan közülünk nem. A hatvan évvel ezelőtt kezdődő diktatúra fegyverrel félemlített, kötéllel gyilkolt. Ma már nincs szükség ilyesmire, hiszen a diktatúra elmúlt rég. Puhult, puhult, aztán elmúlt – mondják. De Önök ne higgyék ezt el, Hölgyeim és Uraim. Puha lett, az igaz, de itt maradt, puhán, már-már kívánatosan, puhán, mint a gyurma. Mint a gyurma, ami hol ilyenné, hol olyanná alakítható tetszés és kívánság szerint. Puha és hazug. Hazugság mindig volt, valljuk be, de hogy dicsekedni, egyenesen hencegni lehessen, sőt kelljen vele, ez a legújabb puhaság nagy vívmánya. S ne gondoljuk, hogy a hazug hencegés csak némely politikus sajátja. Nem.
Hölgyeim és Uraim, a sajtó, a média kiváló televénye a puhaságnak, a hazugságnak. S a közönség önként, erőszak nélkül, lelkesen fogyasztja a tetszésére gyúrt semmit. Mert nem is a tételes hazugság a legveszélyesebb, hanem az elhallgatás, a lényegtelen fontossá emelése, a szavak elrablása, az eszmények ivartalanítása. S a legfőbb eszköze ennek, a legfőbb módszer, amivel tömegeket lehet rávenni arra, hogy önként mondjanak le a szabadságukról, az éppen a műveletlenség, az igazán fontos dolgok tudásának a hiánya. „Művelt, tehát veszélyes” – véste a művész Melocco János ítéletének indoklását az emléktáblára. Művelt, tehát veszélyes. Igen, Hölgyeim és Uraim, a műveltség, a tudás, az elkötelezettség, a hit veszélyes ma is. Veszélyes, mert szabadság következik belőle. De éppen ezért, éppen a szabadságért szükségünk van, ma is nagy szükségünk van az ilyen veszélyes emberekre. Szükségünk van Melocco Jánosra, szükségünk van arra, hogy ne csak tudjunk róla, hogy élt, hogy alkotott, hogy nemcsak kiváló újságíró, de kiváló munkatárs, kiváló ember volt, szükségünk van arra is, felemelhessük a tekintetünket erre az arcra, s tekintetünkkel a szívünk is a legnagyobb, az örök műveltség magasságába emelkedjék.
Szikora József
+
Az emléktáblát Melocco János fia, Melocco Miklós szobrászművész készítette. Az emléktábla-állítás ötlete Szikora Józseftől, a MAKÚSZ elnökétől származik. Megvalósításában Arató László, a MAKÚSZ örökös tagja segített, a munkát Gebauer Szabolcs, a szövetség főtitkára irányította.
Az emléktábla bronzból készült, keretét a süttői kőbányában található különleges édesvízi, sötétebb színű, gazdabányai mészkőből faragták. Súlya körülbelül 100 kg, magassága: 110 cm, szélessége: 76 cm. A különleges mészkőkeretbe helyezett bronzlapra egyebek mellett azt vésték: Művelt, tehát veszélyes… (a halálos ítélet szövegéből, 1950. XI. 20.).
+
Melocco János 1947 őszén lett az Új Ember belső munkatársa, de elismert szakember volt a sajtó világának különböző területein, így az MTI-nél, a Magyar Rádiónál és a német nyelvű Pester Lloydnál. 1950. szeptember 10-én tartóztatták le, s egy koncepciós perben a budapesti katonai törvényszék halálra ítélte. 1951. február 22-én végezték ki Budán, a Mártírok útján lévő fegyházban.
makusz.hu
Forrás: MTI, MKPK