Objektivitás kerülővel
Túlzás nélkül állíthatom, hogy túlzás nélkül nincs objektivitás, nincs zsurnalisztika, nincs informatika, tehát – a mai értékrend szerint – élet sincs. Ne féljünk a túlzástól, legyünk objektívek. A marxizmus klasszikusainak állításaival ellentétben, az általam nagyra becsült kretimológia (ez egy Nagybecskerek és Újvidék között kifejlesztett megfigyelési és kísérleti módszer) embereken folytatott kísérleteivel bizonyította, hogy a valóság visszatükrözésének leghatásosabb eszköze nem a simára csiszolt tükör, hanem a görbe tükör. A görbetükör, vagyis a túlzás, a sarkítás, finomabban fogalmazva, a sűrítés, amely kis helyen, kevés, de hatásos eszközzel, mindenki által jól olvasható nyelvezettel tudja közölni a lényeget. Ez az általunk felkínált akkord, tömör leütés, nem a lényeget helyettesíti, csupán az értelmezés partitúráját nyitja meg előttünk, amelyből, ki-ki, tetszés szerint leolvashatja a harmóniát, a kakofóniát, vagy a csendet.
Ki nyer ma?
Mielőtt Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben lenne e komolynak indult dolgozatból, elárulom: a legpenetránsabb újságírói és kisebbségi műfajról, a karikatúráról beszélek. Arról az interdiszciplináris műfajról, amely nemcsak a grafika és az újságírás, a zsurnalisztika között, hanem a határok és kultúrák fölött is terpeszállásban áll. Ez a hanyag pozitúra, amely magas fokú öniróniát föltételez, sőt, követel, kivételesen szabaddá teszi a műfajt és művelőjét. Szabaddá és nyitottá. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy határtalanná. Ez a topográfiai meghatározás nem csak a fölöttünk meghúzott határokra vonatkozik, hanem a mindenkori társadalmi és emberi határokra is. A humor és a karikatúra az átlépés, a kilépés és belépés olyan lehetőségeit kínálja fel, amelyet a komolynak titulált írott véleménynyilvánítás és a szónoklat nem tudhat magáénak. Mégis, tegyük fel a kérdést: Ki nyer ma? Szerintem mindenekelőtt azok a műfajok, köztük a karikatúra is, amely az egyeduralmi rendszerek idején edződve kifinomultak.
A hír szent, a vélemény szabad, a karikatúra pedig kaland
Daumier óta, aki a francia lapok által sajtóműfajt teremtett a karikatúrából, az újságok ma már elképzelhetetlenek e rajzolt műfaj nélkül. A gúnyrajz és a karikatúra időben meghonosodott a magyar sajtóban. Fordulatot Lauka Gusztáv hozott, aki kard helyett humorral hasított nagyot, amikor 1848 júliusában elindította az első magyar szatirikus lapot, a Charivari-t. A lap a szabadságharcnál is rövidebb életű volt. Szeptember 13-áig 22 szám jelent meg. Azóta számtalan szatirikus lap követte Guszti bátyánk újságját, a Bolond Istók, a Borsszem Jankó, a Ludas Matyi és sorolhatnánk tovább a Pesten megjelenő vicclapokat. A Tárogató Kárpátalján, a Fakutya Erdélyben a Grimasz önálló lapként nálunk tett kísérletet a műfaj népszerűsítésében. Ez utóbbi, melynek Gál László volt az alapítója és szerkesztője, a Magyar Szó szatirikus mellékleteként, az én szerkesztésemben ma is a humor ügyét szolgálja. Talán itt nem is a magazin jellegű vicclapok érdemelnek figyelmet, hanem a karikatúra, amely grafikai és szellemi kvalitásaival szól hozzánk úgy, hogy ritkán kíván megnevettetni. A jó karikatúra keserédes, és inkább félrehúzza a szánkat, mint nevettet.
A Közép-kelet európai humor, amely saját diktatúráin hegyezte pennáját, a politikai változások ellenére is világelső maradt. Univerzális olvasata miatt ez különösen a karikatúrára vonatkozik, amely erős kritikai mivolta miatt mindig oppozícióban áll a hatalommal, vagyis kisebbségben van. Kisebbségben az utódállamokban élő többséggel, kisebbségben az anyaország többségével és saját közösségével is. Ez véletlenül sem jelent destrukciót, ellenkezőleg, azzal, hogy a megáporodott testrészekről lerántja a leplet, levegőhöz juttatja a fejeket, szellőztet. A karikatúra talán éppen azért kaland, mert állandóan a fejek körül matat akkor is, amikor alsó testrészeket mutogat. Különösen a portrékarikatúrák jelentenek kísértést, mert a félretaposott arcok tulajdonosai leginkább mások torzképén nevetnének és nem saját mivoltukon. A műfaj határtalanságában éppen a határ jelenti az egyik sarkalatos kérdést. A határ, a jó ízlés és a gúny határa, amely eldönti, hogy mesterműről van-e szó vagy rosszindulatú, illetve langyos gúnyrajzról.
A magyar karikatúra szép múltra tekint vissza. A versailles-i Trianon kóterban, a nagyok által határvonalakkal megrajzolt kroki, vagyis jelenlegi állapotunk ismert. A határon túl fölaprózott részek pedig, a polgári élet és magatartás megszűnésével, megszüntetésével, a befelé fordulással, a provincializmus térnyerésével elvesztették azt a levegőt, amelyben széles karmozdulattal lehetett volna folytatni a szép hagyományt.
Nevetéssel önmagunk fölé.
A kisebbségben élők elsősorban tartásukkal és öniróniájukkal szerezhetik meg, tarthatják meg méltóságukat. Az említett fölaprózottság és levegőhiány ellenére van ahol, így például a nálunk, megmaradt, vagy pontosabban kifejlődött a humornak és karikatúrának olyan sajátos, de nem alacsonyabb rendű hagyománya, amely bizonyítja, hogy egészséges hozzáállással, szerkesztéspolitikával és térnyitással a karikatúra ilyen körülmények között is hasznos, és hatásos eszköze lehet a sajtónak. A karikatúra nem a levegőből pottyan, tudatosan kell ápolni és pallérozni, hogy a közügyet szolgálja. Helyet kell teremteni neki. A karikatúra ritka jószág. Nem elegendő az akol és a közös vályú, abrak és levegő is kell, ahhoz hogy megerősödjön és a karámon kívül is bátran bégessen.
Nálunk, pontosabban Szabadkán és Újvidéken a Hét Napban és a Magyar Szóban rendszeresen jelennek meg karikatúrák, pontosabban a karikatúra e lapok létrejötte óta része a lapok arculatának. Szabadkán Szalai Attila tollából születnek a karikatúrák, míg a Magyar Szónál szerénységem igyekszik cirka 30 éve a karikatúra útján elmondani véleményét életről és halálról.
A karikatúra morális és kritikai műfaj — ahogy a magyar karikatúra doyenje, Kaján Tibor mondja –, amelynek napi végességében mindig van egy kis végtelenség is.
Határ vonal
Ha egy rajzban, egy karikatúrában nincs valami ördögi, akkor nem lehet isteni.
Ennek a látszólagos kettősségnek a mértékét megtalálni, jelenti az igazi művészetet. A mérték, pedig nem más, mint a határ. A határ vonal. Sem előtte, sem utána, hanem a határ vonalon egyensúlyozva érezhetjük mi karikaturisták, és a rajzokat kedvelők egyaránt, hogy a karikatúra határ vonalakból épül. Könnyedén papírra vetett, de halálosan pontos vonalakból, melyek a határ vonalakkal ellentétben nem elválasztanak, hanem összetartanak a rajzlapon. Az arcot, az egyéniséget tartják össze az élc erejével, és ugyanakkor a nevetés erejével szabadítanak fel. Elválaszthatatlan rokonság van határ vonal és rajz vonal között, akárcsak Káin és Ábel között. A karikatúra határ vonalakból épül, mégis határtalan, és univerzális. A nevetés és a sírás az egyetlen, mindenki által érthető nyelv a földkerekségen. Ördögi és isteni, de lehet, hogy térrel és idővel nem is mérhető. A nevetés az egyetlen közös határunk. Haza a magasban.
Léphaft Pál