Ha az új evangelizáció feladatát komolyan vesszük, a katolikus véleményformálásnak ki kell lépnie az egyházi média jelentette szűkös, csak bizonyos csoportokhoz eljutó keretein – veti fel az a cikk, amely vitaindítóként jelent meg az Igen honlapján 2012 januárjában. Vannak-e, lehetnének-e a médiában katolikus véleményformálók, olyan értelemben akár, ahogy a világi médiumok képviselőit meghívják egyes helyekre szakértőként, elemzőként? Feladata-e a világi médiában dolgozó katolikus vallású médiamunkásoknak, hogy az egyház tanítását közvetítsék?
A felszólalók, mivel mind az online médiában dolgoznak, ezért elsősorban azt állították a középpontba. Szilvay Gergely felvetette: a világi média nem valamiféle összeesküvés miatt nem ír az egyházról, és nem csupán rosszindulatból mellőzi az egyház életével kapcsolatos híreket, vagy akár a keresztény véleményeket, hanem azért is, mert nem értenek hozzá az újságírók, sőt nem is tudnak ezekről a hírekről, nincs, aki szóljon nekik. Így jobb személyes kapcsolatokra kellene törekednie az egyházi média munkatársainak a közéleti lapok és médiumok munkatársaival, hiszen így könnyebben tudnák őket hitelesen tájékoztatni, vagy csak felhívni a figyelmüket is a fontosabb eseményekre. A Kurír munkatársa hozzátette: a katolikus média és a katolikus honlapok elsősorban a katolikus hívek egy csoportját érik el, ha az egyházon kívülieket akarjuk megszólítani, akkor az általuk fogyasztott médiába kell eljuttatni üzenetünket. Mint mondta: lehet, hogy az egyházból nézve a világi média tűnik bevehetetlen várnak, ám a világi média számára az egyház a behetetlen vár.
Bíró Mátyás, az MNO egyik vezető szerkesztője, a MAKÚSZ KatNet fórumának vezetője, a Pázmány BTK kommunikáció szakon oktató tanára előadásában elsősorban a közösségi oldalakra, így a Facebookra koncentrált, majd az online médiával kapcsolatban tett pár megjegyzést. Rámutatott: a katolikus egyetem diákjai sem nagyon ismerik a katolikus médiát, ritka, hogy meg tudnak nevezni egy címet is. Szerinte fontos a közösségi portálokon való aktivitás, hiszen nagyon sokan szinte csak innen tájékozódnak. Fel kell vállalni meggyőződésünket, és meg kell osztani az egyházzal kapcsolatos tartalmakat is a Facebookon és hasonló oldalakon. Megjegyezte azt is: a katolikus közösségi honlapok többsége amatőr és sok évvel ezelőtti technikával készül, ami nincs előnyére az adott lelkiségi közösségről, mozgalomról kialakuló képnek.
Bíró példákkal illusztrálva elmondta: az online hírportálokon az egyház elsősorban negatív hírei, például a pedofil papok kapcsán kap teret, vagy humoros kontextusban, mint a gördeszkás pap esete (ami pozitív példa). Nem negatív információk maximum egyszerű hírként jelennek meg, az általános indok pedig az szokott lenni, hogy az ilyen hírek nem hoznak kattintást, azaz nem érdeklik az olvasókat. Szilvay Gergely ehhez hozzáfűzte: valóban ez az indoklás, de ő azt tapasztalja, hogy ugyan az egyházkritikus cikkek tényleg népszerűek, de mivel ritka, hogy valaki megvédené az egyházat az ilyen cikkeket közlő portálokon, ezért az egyházat megvédő cikkek még olvasottabbak.
Az MNO vezető szerkesztője azt is kiemelte, hogy érdemes jelen lenni a híraggregátor (hírgyűjtő) oldalakon, mivel érdekes magyar szokás, hogy sokan ilyenek segítségével néznek híreket. A hírgyűjtő oldalak, a keresők és a közösségi portálokról az MNO-ra kattintók összesen az olvasók 70 százalékát teszik ki, a többség tehát nem maga nyitja meg az MNO portálját, hogy híreket olvasson, hanem külső hivatkozásról jut el ide – ez nagy tanulság lehet az egyházi médiának is. Ez azonban azzal jár, hogy a hírgyűjtő oldalakra kikerülő híreknek bátrabb, ha úgy tetszik, bulvárosabb címeket kell adni. Hogy hol a határ, arról vita megy, mert ha már túlságosan is bulvárosak a címek, azok ugyan rövid távon növelik az olvasottságot, hosszabb távon viszont taszítják az olvasókat. Ettől még be kell vállalni az erőteljesebb címadást, de meg kell találni ennek a határát. Végül rámutatott: egyre inkább az azonnalitás és a vizualitás kultúrája terjed, a rövid, célzott üzenetek érnek célba, amit lehet nem szeretni, de figyelmen kívül hagyni nem lehet.
Réti László, az Igen főszerkesztője szkeptikusabb véleményt fogalmazott meg a közösségi médiával kapcsolatban: mint rámutatott, el kell fogadni, hogy amint egyeseket érdekelnek az egyházi hírek, úgy másokat a BL-meccs és a politika érdekel. Nem valószínű, hogy nagy térítő erővel hat, ha készítünk a Facebookon egy eseményt, és mondjuk ott egy misére meghívjuk harminc ismerősünket. Emellett pár éve még az IWIW volt a divat, ma viszont senki nem figyel az IWIW-re, holott egyre emelkedik a regisztráltak száma. Így lehet, hogy most a Facebookot tartjuk a kommunikáció kulcspontjának, de valószínűleg eljön a Facebook-őrület végének ideje is. Ettől még persze fontos a Facebookon való jelenlét, de figyelni kell a változó trendekre.
A többi előadó hozzátette: téríteni valóban nem lehet a közösségi médián, de a kiegyensúlyozottabb tájékoztatást és a felkészültséget lehet vele segíteni. Az előadók arra is kitértek: természetes, hogy rengeteg hír, ami az egyházon belül fontos, a világi média számára érdektelen, például a kisebb egyházmegyés hírek. Az ilyenek közlését az országos világi médiától elvárni felesleges, az ilyen hírek a helyi médiába valók.
Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök, a püspöki kar médiareferense önkritikus megjegyzéseket sem nélkülöző előadásában rámutatott: nem kell szembeállítani a papokat és az újságírókat azzal, hogy vajon melyikük feladata a világi médiában való jelenlét, hiszen mindkettő csoportnak feladata ez, mivel az egyház elsősorban közösség, nem csak intézmény és jogi személy. Kiss-Rigó László kifejtette: valószínűleg összefogottabb, egységesebb fellépésre lenne szükség az egyház vezetése részéről is a média témájában. Szerinte probléma a katolikus közösségek belterjessége is, holott a közösségek nem csak önmagukért vannak, az egyház (azaz a hívek közössége) a világért van, a világért létezik, nem pedig azzal szemben. Mint mondta: véleményformáló nem attól lesz valaki, hogy kinevezi magát annak, hanem attól, hogy felépül egy ilyen tekintélye, ami miatt véleményformálóként tekintenek rá.
Az előadások után hosszas párbeszéd kezdődött az előadók és a megjelentek közt. Czakó Gábor író, a MAKÚSZ elnökségi tagja arra hívta fel a figyelmet, hogy szerinte nem szabad sodródni a világi médiával, mert a lájkok világában elvesznek a hosszabb, fontosabb gondolatok.
Andok Mónika, úgyszintén a Pázmány tanára, médiakutató kifejtette: a véleményformálók elsősorban nem a médiamunkások szoktak lenni, hanem a többi olvasót orientáló olvasók. Ugyancsak rámutatott, hogy régóta ismert: mindenki szívesebben olvas meglévő meggyőződését erősítő cikkeket. Hírekkel pedig nem tudunk hosszabb távú attitűdváltozást elérni, erre esetleg a hosszabb, nem hírjellegű cikkek alkalmasak, de azok is csak korlátozottan.
Forrás: Magyar Kurír
+++
Ha az egyház felteszi magát a Facebookra
Bucsy Levente, mno.hu
Igen gyéren jelennek meg egyházi témák a mainstream világi sajtóban, ha pedig átlépik a küszöböt, sokszor a gúny vagy a hozzá nem értés áldozatául esnek – ezért viszont nem okolható kizárólag a média nem klerikális része; a katolikus egyház jelentős feladatok előtt áll, ha napirenden kíván tartani egyes témákat a mindennapi gondolkodásban. A témában rendezett konferencián püspök, tollforgató és szerkesztő is elmondta önkritikus véleményét.
Vannak-e, lehetnek-e, kellenek-e katolikus véleményformálók a világi médiában – egy januári, az Igen című lap internetes kiadásában megjelent cikk fő kérdését boncolgatta püspök, lapszerkesztő, tollforgató és jó néhány érdeklődő egy szombat délelőtti konferencián, a Katolikus Ifjúsági Mozgalom székházában. A házigazda katolikus újságíró-szövetség vezetője, Szikora József megspékelte annyival a kérdést, mi, illetve ki minősül katolikus véleményformálónak – igaz, egyből választ is adott rá néhány példa formájában, ő a közrádiónál tevékenykedő Járai Juditot, illetve a különféle tévéműsorokban megjelenő Czakó Gábort mindenképpen annak tartja.
A beszélgetést a katolikus hírügynökség szerepét betölteni próbáló Magyar Kurír munkatársa, Szilvay Gergely indította, aki általános és gyakori tudatlanságot tapasztal az egyház ügyeiben világi lapoknál, de – mint megjegyezte – az is igaz, hogy az eseményekről semmilyen tudomást nem szereznek, valamikor pedig szándékosan elhallgatják, amiről pedig írhatnának. Bíró Mátyás, az MNO vezető szerkesztője ehhez csatlakozva mondta, a két legnagyobb hazai internetes hírportál együttesen mintegy 150 hírt hozott egy év alatt egyházi témában, a közelmúltbéli házasság hetéről pedig ketten együtt összesen egy rövid hírt bírtak összehozni.
Tanár bácsi módjára
Szilvay úgy látja, nem szabad megspórolni, hogy a hasábokon „tanár bácsi módjára” magyarázzák el a dolgokat, amellett pedig ki kell állni, ha a pápa adott esetben a nőkkel vagy a házassággal kapcsolatban megnyilvánul, rávilágítva, hogy nem egyszerűen dogmatikai, hanem mély pszichológiai és szociológiai alapokon nyugszanak az ominózus nyilatkozatok. A szerkesztő más kérdésnek nevezte, hogy azokra bízzák a lapoknál az egyházi ügyeket, akikre bízzák. Magával az egyházi sajtóval kapcsolatban kritikát fogalmazott meg: olyanoknak üzen, akiknek igazából már nem kell, megoldásként azt javasolja, az üzenetátadást sokkal indirektebb módon kellene csinálni; nem katolikus lapokat kell létrehozni fiatalok számára, hanem megjelenni azokon a fórumokon, amelyeket már eleve látogatnak. Ennek módszertana szerinte egész egyszerűen annyi, hogy kapcsolatot kell építeni katolikus újságíróknak világi médiumokkal, ezzel viszont hadilábon áll ez a tollforgatói réteg.
Bíró Mátyás kételyének adott hangot, hogy a katolikus újságírás készen áll-e az új eszközök szolgálatba állítására. – Lehetne sokkal ösztönösebben emberközeli témákat elővenni, az egyházi tanítással kapcsolatos, de a társadalmi összefüggéseiben is létező kérdésekkel foglalkozni – mondta, majd kiemelte a pápa gondolatait, mely szerint a jövő lelkipásztora az, aki blogol, csiripel és az új evangelizáció csatornáin hirdeti az evangéliumot. Bíró aláhúzta, hogy Jézus is az adott kor kulturális eszközeit használta fel, „ezeket a stíluselemeket kell elsajátítani ma is; ez a könnyedebb kommunikáció már egyházi szinten is meg kellene, hogy jelenjen”.
Hogy a vallásos fiatalok miért nem osztják meg az egyházzal kapcsolatos híreket a Facebookon, az szerinte azért is lehet, mert széles körben elterjedt, hogy „égő misére menni”. A fiatalok „nem érzik magukénak a mise nyelvezetét, lehet találni számos rossz példát; sokan akadályoztatva érzik magukat abban, hogy fel merjék vállalni a hitüket, és ezt egy poszt megosztásával is jelezzék akár”. Webes szakemberként tolmácsolta azt a gyakran elhangzó kritikát is, hogy a katolikus weblapok nem igazán színvonalasak – akár tartalmi frissülésről, akár interaktivitásról, akár ergonómiáról van szó –, bár többen nagyon iparkodnak. Ismét számokat elővéve elújságolta: Kiss Ulrich jezsuita szerzetes blogját 2300-an követik a Facebookon keresztül, de a Képmás magazint is majd’ ezren lájkolják. Ahhoz, hogy nagyságrendileg nőjön a katolikus tartalmak népszerűsége, „lehet, hogy a katolikus egyháznak is fent kellene a Facebookon lennie”.
Minden pap ne legyen gördeszkás
Bíró Mátyás a Pázmány egyetem kommunikáció szakján leendő újságírókat is oktat, e területen viszont igen borúlátó: szerinte sokan úgy próbálnak újságírói pályára állni, hogy nem hajlandók olvasni, és mindössze egy-két hírportált látogatnak, így viszont aligha várható el, hogy elegendő felkészült, fiatal, katolikus szakértő dörömböljön a világi sajtó kapuján. Hogy első lépésben mire lenne szükség, így fogalmazott: „sokan beérnénk azzal is, ha a nagy médiumok nyitottabbá válnának, de ehhez nem csak ők kellenek, a katolikus egyház is. Mindig kettőn áll a vásár”.
Réti László, az eszmecserét generáló lap szerkesztője is először azt a kérdést boncolgatta, kit lehet véleményformálónak tekinteni. „A szerkesztőt? Ha mi azt akarjuk, hogy a világi média többet foglalkozzon egyházi témákkal, képezni kell fiatalokat, akiknek befolyásossá kell válniuk, onnan lehet majd valamit elérni.” Ha viszont az egyház papjaiból lesznek a véleményformálók, nekik kell újra feltölteniük a Facebookra prédikációjukat, igaz, óva intett attól, hogy minden pap „gördeszkás” legyen.
Az időközben megérkezett Kiss-Rigó László (az egyház médiaügyeiért is felelős szeged-csanádi püspök) a rendszerváltozáskor elszalasztott óriási lehetőségről beszélt, akkor ugyanis mintha teljesen megzavarodott volna a tespedt, tunya állapotban lévő egyház. Szerinte a vezetők okolhatók azért, hogy sokszor a hiteles keresztények sem ismerik saját hitüket kellőképpen, és a hitoktatás is ezért tart ott, ahol tart. A rossz helyzet persze nem ok arra, hogy a katolikus ember ne legyen köteles véleményt formálni; és pont a személyes tanúságtétel az, ami a legszükségesebb – mondta a püspök, akit az is zavar, hogy a hamarosan talán bevezetendő etikaoktatás is mintha „zavarná” az egyházat, hogy csinálnia kell valamit. Ő is megfogalmazta, kire (nem) tekint véleményformálóként: „Nem úgy lehet azzá az ember, mint a politikus, mert akkor majom lehet legfeljebb, vagy pojáca.”