A hazai nézettségi adatok szerint egy átlagos magyar gyermek olyan háztartásba születik, amelyben a televízió négy és háromnegyed órán át van bekapcsolva. Ezek a gyerekek az életről, értékekről, hitről és hazáról szóló ismereteik többségét nem a szüleiktől, az iskolában vagy a templomban szerzik, hanem egy nyereségvezérelt iparágtól, a kereskedelmi médiától.
A tévézés csecsemőkorban kezdődik, és élethossziglan tart. A mai gyermekekből, amennyiben a jelenlegi szocializációs folyamatok változatlanok maradnak – az egyéb felületek (közösségi média, videomegosztók stb.) televízióval párhuzamos követése eredményeképpen –, legjobb esetben is elmagányosodott egyének lehetnek, akik sokkal inkább tekinthetők egy globális termelési folyamat termékeinek, mint egy adott nemzet tudatos polgárainak.
A televízión nevelkedő nemzedékek egészséges fejlődéshez való joga szempontjából megkerülhetetlen kérdés, hogy milyen tartalommal találkozik a gyermek és a felnőtt közönség. Tartalomelemzések évek óta rögzítik, hogy a Magyarországon uralkodó kereskedelmi televíziók műsoridejének kis hányadát teszik ki hagyományos témák (politika, gazdaság, oktatás, kultúra stb.). Ezzel szemben a legtöbb műsort a szórakoztatás és az erőszak, azon belül is a horrorizálódás, a sokkhatások járják át a természetfilmektől a mozifilmekig, a dokumentumfilmeken át a hírműsorokig. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy napi kettő–négy órát tévéző magyar gyermek 18 éves koráig több ezer gyilkosságot és legalább százezer egyéb erőszakos cselekményt lát. A helyzet értelmezése érdekében az alábbiakban a valós és fikciós erőszak témakörébe tartozó tartalommal, más néven az erőszak és baj tematikával foglalkozunk.
A nagy, országos lefedettségű kereskedelmi televíziókban (RTL Klub, TV2) sugárzott filmek és hírműsorok tartalmi durvulása piacra lépésük óta töretlen. A piaci verseny a kereskedelmi hír- és fikciós műsorszámok egyik fő rendezési elvét az erőszak és a baj tematika kombinációjában határozta meg. Mindezen más kereskedelmi csatornák kábelrendszereken való jelenléte és megtöbbszöröződése sem tudott változtatni. Annak ellenére, hogy idehaza jóval hatvan felett van a kábelen elérhető magyar nyelvű csatornák száma, minden kereskedelmi szolgáltatónál ugyanaz az akció-erőszak-baleset tartalmakat előtérbe helyező szerkesztési stratégia érvényesül.
Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy például a két országos kereskedelmi televízió a szeptember 16-i héten összesen 42 fikciós erőszakot tartalmazó filmet közvetít. Ez napi átlagban 3-3 NSIS: Los Angeles, CSI: A helyszínelők, Dr. Csont stb. típusú filmet jelent. Pavel Israel szlovák kutató szerint ezek a sorozatok jelentősen különböznek a múltban sugárzott krimiktől. Az elsődleges különbség az erőszak és következményeinek közvetlen és részletes ábrázolása, amelynek alapja a brutalitás. Különbséget jelent még a dinamikus vágástechnika, amely a néző érzékeit állandó stresszben tartja. További kimutatható eltérés a jelen és a múlt krimije között a „jó győzedelmeskedik a rossz felett” elvének meghaladása, eltolódása. A népmesékhez képest a mai gyermekeknek készült sorozatokban megengedett a jó cél érdekében rossz eszközök alkalmazása. Machiavelli megidézése a felnőtteknek ajánlott filmekben is általános. „A cél szentesíti az eszközt” elve szerint a brutalitás a főhőst ugyanúgy jellemzi, mint a bűnözőt.
Nem jobb a helyzet a hírműsorok tekintetében sem. Az RTL Klub és a TV2 1997-es indulásától kezdve megfigyelhető, hogy az esti híradóik szerkesztése különbözik a közszolgálati híradókétól. Hírműsoraikat szinte elárasztják a balesetekről, gyilkosságokról, háborúkról és természeti katasztrófákról szóló jelentések. A két országos kereskedelmi televízió közül a TV2 2010 óta a korábbihoz képest is növelte az extremitást műsorszerkesztésében. Az első lényeges változás az volt, hogy a Tények című hírműsor már nem a nap legfontosabb híreivel kezdődik, hanem a legérdekesebb eseménnyel, ami általában bűncselekmény vagy egyéb sokkoló történés. Mindezt felülmúlta a Tények ez év tavaszán a műsoridő 60 percre való meghosszabbításával, majd júliusban a 18.00 órai műsorkezdéssel. Fentiek mellett a műsor struktúrájának belső szerkezete is megváltozott. A Nézőpont Intézet Médiaműhelyének elemzése szerint a Tényekben a korábbi vegyes típusú műsorfolyamot, azaz a baleset, bűnügy és a politikai jellegű hírek egymást követő adását megszüntették. Helyette két blokkot állítottak össze. Az első blokkban több mint húsz percben politikai jellegű hírek közlését látjuk, az ezt követő blokkban pedig a fél órát is meghaladja a baleset és a bűnügy, majd a rövid bulvár egy blokkban való közlése. Az innováció groteszk példája, ahogyan a TV2 a baj tematika közönségre gyakorolt hatását taktikai fegyverként használja riválisával szemben. A Tényekben ugyanis a balesetek és a bűnügyi hírek közlése már öt perce tart, amikor hasonló tematikával kezd az RTL-híradó. Nem véletlen, hogy a nézettségmérések alapján a TV2 áll jobban, hiszen a változtatás magasabb nézőszámot hozott. A közönség nyugalmának megzavarására alkalmas tartalmak többi hírkategóriát felülíró vagy azokkal azonos szintre emelésével a Tények nemcsak versenytársa hírszerkesztési gyakorlatával szakított, hanem egyértelmű lépést tett a közszolgálati hírszerkesztési protokoll felfüggesztésének irányában is.
A valós és fikciós erőszak összességében tehát azelőtt nem látott mértékben vált a közönség mindennapjainak részévé. A legjelentősebb különbség az, hogy az emberek korábban is szembesültek ugyan környezetükben tragédiákkal, de képesek voltak azokra reagálni, velük kapcsolatban állást foglalni, érzelmeket kifejezni, sőt az esetekből tanulni. Az erőszakkal és bajjal való túltelítettség a fontos–nem fontos tengely mentén megnehezíti az értékelést, közben minden egy tragikus masszává folyik össze.
Az erőszak elad – mondják minderre válaszul világszerte a médiatulajdonosok, jelezve, hogy nem valamiféle magyar sajátosságról, hanem globális normáról van szó. Azt már nem teszik hozzá, hogy számukra a haszon előbbre való az embernél. Arról sem beszélnek, hogy nem a televíziók nézői vásárolják a programokat, hanem a hirdetők, akik igyekeznek a nézők elérésére a legalacsonyabb összeget fordítani.
A kereskedelmi média műsorfelelősei azzal egészítik ki a fentieket, hogy a nézők igénylik az erőszakot. Robert W. McChesney amerikai médiakritikus a kereskedelmi médiamonopóliumokat védő mítoszok közül az egyik legfontosabbnak éppen ezt a cinikus érvelést nevezi. Eszerint ugyanis ha a médiával baj van, akkor annak az „ostoba” állampolgárok az okai, akik olyan tartalmakat akarnak, amilyeneket a kereskedelmi médiumok engedelmesen előállítanak.
A piacközpontú érvelésnek azonban számos hibája van. Egyrészt a piac nem szükségszerűen azt adja a közönségnek, amit az akar, hanem azzal is ellátja, amit nem akar. A piaci kínálat szigorúan azokra a termékekre korlátozódik, amelyek a legnagyobb profit termelésére képesek. Továbbá a piacközpontú szemlélet, miközben műsorkínálatát vitán felülinek tekinti, a közönséget lenézi, igényeit és érdekeit elhanyagolja, de profitéhségét a közönséggel kötött alkunak és választási szabadságnak álcázza. A végeredmény pedig: a tartalom fölötti tulajdonosi monopólium megfosztja a nézőt a választástól. Eközben ez a szélsőséges ideológia figyelmen kívül hagyja azt a nemzeti elvárást, hogy az egyén védelme és a közérdek felette álljon a piaci érdekeknek.
Nem véletlen, hogy a közönség ellenvéleményét bizonyító nemzetközi kutatások a nyilvánosság előtt rendszerint rejtve maradnak. Ezek szerint ugyanis az átlagos nézők körében az erőszak egyre kevésbé népszerű. A médiavállalkozók persze érzékelik ezt, és válaszul a fiatal nézők figyelmének még erőszakosabb megragadására és a hírműsorokban megjelenő erőszakos és sokkoló események növelésére törekednek.
A tények tükrében érdemesnek látjuk elgondolkodni azon, hogy még egy átlagos hétköznapon is a bűnözés, az erőszak, a baleset olyan erős hangsúllyal jelenik meg a hír- és fikciós műsorokban, hogy eltorzítja a hírek prioritásait és az emberek valóságérzékelését. További problémaként fogalmazzuk meg, hogy ezek az üzenetek hosszú távon hatással vannak a nézőkre. Azon szakemberek véleményére hajlunk, akik kutatásaikkal bizonyították a valós és fikciós erőszak nézőkre gyakorolt negatív hatását. Különösen félő, hogy a női, gyermek-, fiatalkorú, alsó osztálybeli, fogyatékkal élő társadalmi csoportok körében a negatív hatásmechanizmus fokozottabb mértékben jelenik meg. George Gerbner magyar származású amerikai kutató 1967 óta televíziónézők között végzett elemzései szerint az erőszakkal terhes műsorokat sugárzó televízió hosszú távú, rendszeres követése önmagában táplálja azt az érzést, hogy egy gonosz, komor, veszélyes világban élünk. A nézői tanulság az agressziótól kezdve az érzékelés megszűnésén át a kiszolgáltatottság és a függés érzetéig mindenre kiterjed.
Tekintettel a Magyarországon televíziózásra fordított idő napi mennyiségére, a magyarok esetében külön fennáll a túlzott tévézés káros hatása. A keveset tévézőkkel szemben ezek a csoportok hajlamosak túlbecsülni az erőszakos cselekményekbe való belekeveredés veszélyét, elhiszik, hogy környezetük nem biztonságos, sőt magától értetődőnek veszik a bűnözés növekedését.
A tulajdonosi, szerkesztői felelősség mérlegelésénél nem hagyható figyelmen kívül, hogy a kereskedelmi televíziók a rendszerváltozás utáni Magyarország médiapiacának legnagyobb haszonélvezői között találhatók meg. A kiskorú állampolgárok érdeke és a közérdek egyaránt azt kívánja, hogy újra és újra felhívjuk az emberek figyelmét a média társadalmi felelősségére. Ennek érdekében fel kell hagynunk azokkal az elgondolásokkal, amelyek szerint a média üzleti természete miatt a médiarendszer kiépítésében és működtetésében az állam, az iskola és a szülő csak egy ártatlan bámészkodó.
A szerző a Nézőpont Intézet Médiaműhelyének vezetője
(A cikk eredetileg a Magyar Nemzet 2013. 09. 20-i számában jelent meg.)