Az EBESZ első megállapítása szerint az Alaptörvény azon rendelkezései, amelyek kizárólag az ingyenes politikai hirdetések sugárzását teszik lehetővé a kereskedelmi televíziós csatornák számára, gyakorlatilag a politikai hirdetések teljes hiányát eredményezték ezeken a csatornákon.
Az EBESZ elfedi azt a tényt, hogy a jelenlegi szabályozással a korábbinál demokratikusabb, esélyegyenlőséget biztosító megoldás született. A jogalkotó a politikai hirdetések szabályozásával a jelölő szervezetek közötti versenyfeltételek egyenlőségét teremtette meg. Ennek következtében a kereskedelmi csatornák ingyenes politikai reklámfilmet saját döntésük értelmében nem közöltek, fizetett választási hirdetést pedig nem közölhettek. A politikai reklámok ellenszolgáltatás fejében való közlésének tilalma a nagy és a kis pártok közötti versenyfeltételek egyenlőségének alapelvét és a véleménypluralizmus érvényesülését szolgálta. Az ellenszolgáltatás fejében közzétett politikai reklám éppen azt eredményezte volna, hogy a kis pártok a magas hirdetési költségek következtében eleshettek volna a kereskedelmi csatornákon való hirdetés lehetőségétől. Ugyanakkor – ahogy arra az EBESZ megfigyelői is felhívták a figyelmet – a közmédia eleget tett törvényi kötelezettségeinek. A minden magyar háztartásban ingyenesen elérhető közszolgálati média ellenszolgáltatás és megkülönböztetés nélkül mutatott be politikai hirdetéseket.
Az EBESZ másik állítása szerint a hazai médiakörnyezetet jelentős számú rádióállomás, televíziós csatorna és nyomtatott média együttes jelenléte jellemzi, amelyek többsége köztudottan a politikai jobb-, vagy baloldalhoz köthető. Véleményük szerint a politikai pluralizmust aláássa a Fideszhez köthető üzletemberek közvetlen vagy közvetett tulajdonában lévő médiacsatornák egyre növekvő száma, valamint az, hogy az állami hirdetési kiadások ezen médiacsatornákhoz folynak be.
Az EBESZ állítása figyelmen kívül hagyja, hogy Magyarországon politikai pluralizmus és piacgazdaság működik. A kormány nem befolyásolja, és nem korlátozza az üzletemberek tőke allokációját. A befektetők pártszimpátiájára való hivatkozás azért meglepő, mert minden befektetés a vállalkozók saját szabad akarata alapján történt és történik a magyar médiapiacon, így azok politikai minősítése értelmezhetetlen. Másfél évtizeden keresztül senki nem féltette a politikai pluralizmust az EBESZ részéről akkor, amikor külföldi befektetők monopóliumai és a balliberális szerkesztőségek dominanciája határozta meg a magyar tájékoztatást. A nemzetközi szervezet kettős látását bizonyítja, hogy csupán akkor látja veszélyben a politikai pluralizmust Magyarországon, amikor a médiatulajdonosok között olyan hazai befektetők is vannak, akik feltételezhetően jobboldali pártszimpátiával rendelkeznek.
Az állami hirdetések jelentőségének hangoztatása a politikai vélemények tükrében szintén eltúlzott és félrevezető. Azt a látszatot kelti, hogy az állam a hirdetések elosztása révén érdemben képes a médiapiac befolyásolására. A vonatkozó kutatások ellentmondanak ennek a feltételezésnek. A kormányzati elfogultsággal nem vádolható Mérték elemzői szerint „az állam részesedése a hirdetési piacon nem különösebben jelentős, a 2006-2012 közötti időszakban átlagosan 3,2 százalék volt. A vizsgált időszakban 4,3 százalék volt a legmagasabb érték (2008), a legalacsonyabb pedig 2,4 százalék (2010 és 2011). Ez alapján nem lehet azt mondani, hogy a hirdetési piacon különösebben nagy lenne az állami szektor jelentősége.” Fontos felhívni a figyelmet arra is, hogy az állami hirdetések elhelyezését nem a politikai szimpátia, hanem a célcsoport elérését leginkább biztosító médiafelületek határozzák meg. Ha a célcsoport elérése szempontjából átrendeződés van a piacon, akkor az állami hirdetések is alkalmazkodnak a folyamatokhoz.
Az EBESZ további kritikája szerint az ellenzéki pártok és jelöltek csupán korlátozott mértékben fértek hozzá a médiafelületekhez, ami hozzájárult az egyenlőtlen feltételek kialakulásához. Ez korlátozta a választókat abban, hogy kellő információhoz jussanak és megalapozott döntést tudjanak hozni.
Az általánosítás és a felületesség miatt ez a nemzetközi szervezet legösszetettebb és legveszélyesebb vádja. Az igazság ugyanis ott kezdődik, hogy a választási kampány abban a kereskedelmi média által determinált és elsősorban televíziózásra épülő tájékoztatási környezetben zajlott, amelynek létrehozásában a jelenlegi balliberális ellenzék meghatározó módon közreműködött.
A választási kampányban feltételezett kormánypártiság okán mégis a közszolgálati médiát érte a legerősebb kritika. A helyzetet részben magyarázza, hogy a közmédia politikailag túlértékelt, a mindenkori kormányzattal azonosított szimbolikus pozícióban van. A valóság azonban az, hogy az állami-közszolgálati médiát valódi társadalmi befolyásoló erejétől a Horn-kormány közreműködésével már 1997-ben megfosztották. A közmédia azóta egyedül elégtelen a kormányzati pozíció megtartásához vagy megszerezéséhez. Gyurcsány Ferenc tehát egy virtuális pozíciót támadott tévesen, amikor is a köztévé bezárását követelte az ellenzék alulreprezentáltsága miatt. Tette ezt annak ellenére, hogy a közmédia hírműsorainak kiegyensúlyozásánál jelenleg is alkalmazott francia paritásos rendszer már a balliberális kormányzatok alatt is működött. Ez a rendszer a 2014-ben is változatlanul biztosította, hogy a közszolgálati M1 csatornán folyamatosan megjelenhessenek az ellenzék választási üzenetei.
A véleménypluralizmus érvényesülése szempontjából természetesen nem közömbös, hogy a magyar lakosság tájékoztatásában részt vevő televíziók hírműsoraiban milyen arányban jelenhetett meg a közélet és a pártpolitika a könnyű fajsúlyú témákkal szemben. Aggodalomra ad okot, hogy a televíziós csatornák közül a legnagyobb közönségaránnyal és nézettséggel rendelkező országos, magántulajdonban működő kereskedelmi televíziók, a TV2 és az RTL Klub hírműsorai szűk korlátok közé szorítják a közélet és a belpolitika megjelenéseit. A bajtematika (baleset-bűnügy-katasztrófa) és a bulvár, hírműsorokban tapasztalható túlsúlya az országgyűlési választási kampány időszakában is változatlan maradt, ezáltal akadályozva a televíziónézők valóságérzékelését és a kampányüzenetek megjelenését.
Nem új keletű problémáról van szó. A kereskedelmi média közéleti témákkal szembeni távolságtartása már az elmúlt évtized második felétől megfigyelhető Magyarországon. A probléma hátterében a brit médiahatóság (Ofcom) által „állampolgár vagy fogyasztó dichotómiának” nevezett felfogás elterjedése áll. Az Ofcom szóhasználata azt a jelenleg uralkodó felfogást tükrözi, amely fenyegető módon előbbre valónak tekinti a fogyasztást, mint a közérdeket. A fogyasztói szemlélet és a nemzeti érdekek, illetve a demokratikus működés közötti feszültségre C.E. Lindblom „Politika és piacok” című munkájában már 1977-ben felhívta a figyelmet. A kutató hazánkra is érvényes helyzetelemzése szerint a pártpolitika a médiában már nem rendelkezik önálló cselekvési térrel, mert megjelenését a gazdasági érdekek kontrollálják. Ebben az EBESZ megfigyelők által nem észrevételezett, megváltozott helyzetben a gazdaság és a társadalom nagy kérdései a tájékoztatás margójára kerülnek. A megváltozott médiapiaci helyzet az állam és a politikai pártok számára egyaránt veszélyt jelentenek, mert a közéleti-politikai hírek visszaszorulása pártállástól függetlenül korlátozza a demokratikus működést és sokszínű tájékoztatást.
A véleménypluralizmus érvényesülése szempontjából fontos, hogy a hagyományos média mellett az internetes felületek is jelen voltak a választási kampányban, nem lebecsülendő alternatívát kínálva mind a pártok, mind a választók számára. Az itt megjelenő tartalmak mennyisége eleve kizárja annak lehetőségét, hogy azt valamelyik politikai szereplő kizárólagos befolyása alá vonja. Ez a tény is cáfolja az EBESZ azon kijelentését, hogy a választók nem férhettek hozzá az információkhoz.
Érthető, hogy egyes ellenzéki politikusok fájlalják a hagyományos médiában és az egyéb szerkesztőségekben korábban kimutatható befolyásuk csökkenését. A jelenlegi kormányzat felelősségét és a közmédia bűnbakszerepét erőltető álláspontjuk hangoztatása során azonban magukat is félrevezetik amikor azt bizonyítják, hogy az EBESZ megfigyelőkkel együtt sem értik a modern média funkcióváltását. Ma már a szerkesztőségek és holdudvarukba tartozó értelmiségiek ugyanis nem a véleményformálás centrumában találhatók. Ez azt jelenti, hogy a főbb üzenetek nem a szerkesztőségekben, hanem a pártok professzionalizálódott környezetében készülnek. A média tehát hátralépett egyet a politikacsinálás folyamatában, nem a „negyedik hatalmi ág”, hanem sokkal inkább a közvetítő szerepét tölti be.
A megváltozott médiahelyzetben a pártok média-megjelenéseinek méricskélésénél sokkal nagyobb kihívásról van szó. A hazai politikai szereplők számára a tét az, hogy képesek-e a jövőben egy szórakoztatásra és kikapcsolódásra hangolt médiakörnyezetben közérdekű témákat megjeleníteni. Az állam véleménypluralizmus védelmében betöltött kiegyenlítő szerepét indokoltabbnak látjuk, mint valaha. Az állami szabályozás, az erős közmédia és az együttműködésre hajlandó kereskedelmi média képes az aránytalanságokat felszámolni, a közbeszéd torzulásait ellensúlyozni. Ellenkező esetben a demokratikus közéleti tájékoztatás végkép áldozatul esik a merkantilista szemléletnek.
Dr. Antal Zsolt
Nézőpont Intézet
Médiaműhely vezetője
Az írás megjelent a Magyar Nemzet április 24-i lapszámában.