„A néma Gonosz kölcsönkérte a Jóság nyelvét, s lármává degradálta” – fogalmazott majd hatvan évvel ezelőtt Wystan Hugh Auden angol író. Pedig akkor a posztmodern kor talapzata, az internet még papíron sem létezett, egy új film a moziban igazi ünnep volt, és tévéből jó, ha egy volt az utcában. Aztán minden megváltozott, lármává dagadt minden kép, szó és betű.
Nincs ez másképpen a filmfesztiválokkal sem. Míg harminc-negyven évvel ezelőtt a filmfesztiválok száma világszerte alig haladta meg a százat, addig ma már több mint húszezer lehetőségből válogathat az egyszeri filmkészítő, és húsz dollárért cserébe bármilyen fércművéhez könnyen kaphat egy babérkoszorús digitális elismerő oklevelet. Csak az elmúlt tíz évben ötvenszeresére nőtt a fesztiválok száma, köszönhetően a digitális világnak, a filmkészítők hiúságának és India dolláréhségének.
A legnagyobbak – Cannes, Berlin, Velence, Karlovy Vary – őrzik elsőségüket a rivaldafényben, de a mögöttük lévők, a második vonal egyre nagyobb küzdelmet folytat azért, hogy ne süllyedjen a tucatfesztiválok mocsarába.
Így küzd az életben maradásért a fiatal német nyelvű filmesek legrangosabb fesztiválja, a saarbrückeni Max Ophüls Festival is, amit idén negyvenötödik alkalommal rendeztek meg január 22–28. között.
Mivel a film a világ legnépszerűbb művészeti formája, amellyel a legkönnyebb értékeket és életmódot közvetíteni az emberek felé, ezért különösen fontos, hogy az istenhit és Jézus tanítása valamilyen módon megjelenjen benne. Ezért a SIGNIS, a Kommunikáció Katolikus Világszövetsége és az Interfilm a kiemelt filmfesztiválokra ökumenikus zsűrit küld, hogy az ott versenyben lévő filmek közül válasszák ki azokat, amelyek leginkább összhangban vannak az élet örök értékeivel.
Így kerültem magam is Saarbrückenbe, ahol egy négytagú zsűri tagjaként kellett végignézni a versenyfilmeket, majd kollégáimmal mérlegelni, hogy melyik alkotás érdemli meg a saarlandi katolikus közösség által felajánlott kétezerötszáz eurós díjat.
Az utazás és a fesztivál számtalan tanulsággal szolgált, nemcsak a német filmről, hanem arról is, hogyan gondolkodik a hivatalos német elit a világról, milyen problémákkal szembesülnek a fiatalok, és miként próbálják elmesélni ezeket nekünk, nézőknek. Három évvel a covidjárvány után, a harmadik világháború előszobájában, gazdasági recesszióban, egy demográfiai robbanás kellős közepén, karnyújtásnyira számtalan ökológiai katasztrófától, akkor, amikor a nyugati világ végleg elveszíti hegemóniáját a világpolitikában. Tényleg kíváncsi voltam, hogyan látja önmagát és a környezetét Atlantisz, hogy süllyedése harmonikus vagy éppen kétségbeesett.
Ebből a szempontból a legtöbb film témája csalódást jelentett számomra. Ha ötven év múlva valaki megnézné ezeket az alkotásokat, nagyon nehéz dolga lenne: témájuk alapján nemigen tudná megmondani, mikor készülhettek. A legtöbb mozi egyéni sorsokra koncentrált, családi viszonyokról szólt (Arthur & Diana), az anyaságtól való félelmekről (Manchmal denke ich plötzlich an dich) vagy éppen nyolc fiatal színész gyötrődéséről a covidjárvány miatti lezárások idején, amikor a sok buli, alkohol és szex után megunják a bezártságot (Draussen brennt’s).
Az egyetlen film, amely nyíltan politikai témát választ, és világunk kihívásaival foglalkozik, a Gotteskinder (Isten gyermekei). Egy bigott keresztény család és közösség ámokfutását mutatja be, azt, ahogyan a világra nyitott gyerekeik szabad szerelmét próbálják elnyomni, természetesen sikertelenül. A homoszexuális kalandba keveredett fiút hiába igyekeznek keresztvízzel, átnevelőtáborral (!) vagy szembesítéssel jobb belátásra téríteni, a szereplők sorsa a dráma felé sodródik. Mindennek bemutatása pedig bővelkedik extrém túlzásokban, nevetséges közhelyekben és abszurd helyzetekben. Ám az igazi dráma nem a film végkifejlete, hanem az, hogy ezt a szovjet partizánfilmek propagandafaktorát messze túlszárnyaló alkotást, amelyben a gonosz bigott keresztények a felvilágosult fiatal szerelmesekkel küzdenek, a legjobbnak ítélte a német diákzsűri.
De maradjon a fókusz a pozitívumokon! Két film emlékezetes számomra. Az egyik – a címe Milchzähne (Tejfogak) – a közeljövő misztikus világában játszódik, ahol egy közösség küzd meg a kételyeivel, amikor az erdőből előkerült kisfiút befogadja. Vajon hozzájuk tartozik vagy bajt hoz rájuk? Az alkotás gyönyörű képekkel és szépen felépített dramaturgiával mesél az örökké ismétlődő dilemmáról: mi az erősebb, a közösség túlélése vagy a feltétel nélküli befogadás? A film nem ad választ, csak azt mutatja meg, hogy újra és újra szembesülnünk kell ezzel a kérdéssel.
A másik alkotás, amely egyértelműen megnyerte az ökumenikus zsűri szívét, a nyolcvanas évek NDK-jában játszódik. A címe Jenseits der blauen Grenze, amit úgy lehetne fordítani, hogy Túl a kék határon. Egy fiatal, tehetséges német diáklány történetét meséli el, aki úszóként remek karrier előtt áll, ám barátaival szembesül a kommunista diktatúra árnyoldalaival. A lánynak végül választania kell, hogy otthon marad és kiteljesedik a sportkarrierjében, vagy úszótudásával segít gyerekkori barátjának átjutni az NSZK-ba. Azaz: kockázat nélküli önmegvalósítás vagy felelősségvállalás egy barátért. Az uszoda biztonsága és dicsősége vagy egy végtelenül kockázatos út a szabadságba, keresztül a háborgó Északi-tengeren. Sarah Neumann vizsgafilmje kitűnően meséli el ezt a drámát, amely nemcsak az ökumenikus zsűri, hanem a közönség díját is elnyerte.
A mozitermen túl pedig kavargó, ellentmondásos képek a mai német valóságból. Tüntető gazdák és sztrájkoló vasutasok, telt házas vetítések és hangos taps egy százhatvanezres városban. Hangos palesztinpárti és AfD-ellenes tüntetések az utcákon. „Ne arra menj majd haza este” – jó szándékú figyelmeztetések és hosszas beszélgetések például arról, hogy mennyivel emelkedett az utóbbi egy év alatt a zöldségek ára. Mindeközben zakatol a végtelen profizmussal megszervezett fesztivál, amelynek végén jobb- és baloldali politikusok is a színpadon méltatják a német filmet.
Nem tudom, mikor éri utol a film a valóságot, de egyelőre még a valóság izgalmasabb és feszültségekkel telibb, mint a fikció.
Novák Tamás
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. február 18-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Fotokredit: woodwaterfilms és KULLMANN / FFMOP