Hiszen valahol munkánk kulcskérdése ez. Kezdeti ijedtségem oka az volt, hogy tanult szakmám, hivatásom szerint történész volnék, a médiában pedig csak egy jószándékú kontár. Két éve kaptam megbízatást az egyházunk lapjának szerkesztésére, amit kudarcokkal és apróbb sikerekkel máig is végzek. Nincs tapasztalatom az országos média dolgaiban, nincs mögöttem évtizedes gyakorlat, s a jelen dolgairól is többnyire az elmúlt évek, évtizedek jutnak eszembe.
Előre kell bocsátanom azt is, hogy ugyan egy több évszázados múltra visszatekintő, világszerte több millió tagot számláló, de idehaza mégiscsak egy parányi egyház, a Metodista Egyház tagja vagyok. Lehetőségeink, társadalmi kihatásunk elenyésző a nagyobb történelmi egyházakhoz képest. Protestáns elkötelezettségünk okán, az evangélium hirdetésének felvállalásával azonban úgy érezzük, helyünk van az ökumenében. S hisszük azt is, az Egyház egy, ha más-más kulturális alakot, köntöst ölt is magára.
A metodista egyházról röviden annyit elöljáróban, hogy a XVIII. században Angliában megindult mozgalom szerveződött egyházzá a XVIII. század végére az anglikán egyházzal való összeütközés miatt. Egy sajátos korban, a gazdasági felvirágzás, a demokrácia születése időszakban indult meg az ébredési mozgalom, amely a növekedésből fakadó ellentmondásokat igyekezett saját eszközeivel enyhíteni, a rabszolga-felszabadításért folytatott harc megindításával, a munkások, városi nincstelenek közötti evangélizálással, sokféle szociális program beindításával, vasárnapi iskola, gyógyszertár szervezésével stb. (Nyisztor Zoltán az 1920-as években a szektákról írt könyvében meg is jegyezte John Wesley-ről, a metodista mozgalom alapítójáról, hogy ha „katolikus lett volna, sok jót tehetett volna az emberiségért”.) Angliában máig a metodista mozgalom hatásának tulajdonítják a társadalmi szolidaritás fontosságának a felismerését, a társadalom lelkiismeretének felébresztését, és ezzel a forradalmi megrázkódtatások elkerülését.
A mai beszélgetés témáját, a „Szekuláris világ az egyházi sajtóban, egyház a szekuláris médiában” talán egy kicsit messziről közelítem meg, de úgy gondolom, arról kellene legelőször szólni, hogyan is viszonyul egymáshoz egyház és világ, milyen az egyház képe a világról? Érdekes téma lehetne, hogy mennyire tükrözi híven az egyházi sajtó az egyház véleményét egy-egy kérdésben, az egyházi sajtómunkások és az egyház, a papság, lelkészek vajon ugyanazt gondolják-e korunk egy-egy jelenségéről. Fő kérdésünk természetesen az, hogyan tükröződik a világ az egyházi sajtóban, s milyen színben tűnik fel az egyház a világi sajtóban?
1.
Egy lelkészünktől hallottam egy érdekes megállapítást, sajnos, a forrására nem emlékezett: e szerint a világ sokkal negatívabb színben tűnik föl az egyházi sajtóban, mint az egyház a világi sajtóban. Talán sokunk tapasztalata ellentmond e kijelentésnek, de némi kritika is kicsendül belőle, amelynek köze lehet a valósághoz, ahhoz ugyanis, hogy: az egyház alapvetően ellenségesen néz a világra, s az ítélet gyakran előbb fogalmazódik meg, mint a megértés vagy a szánalom. A keresztény történelem az egyház és a világ között zajló harc, s a bűnös, megromlott világtól való elfordulás, az abból való kivonulás, számos esetben vezetett olyan közösségek születéséhez, amelyek önmagukat tartották egyedül igaznak, a hit és szent élet egyedüli őrzőjének. A világgal szembeni lekezelés és távolságtartás jelei ma sem tűntek el (legalábbis egyházunkban, melynek gyökerei az elmúlt félévszázadra nyúlnak vissza).
Jól emlékszünk az elmúlt 40 évre, amikor – különösen az 1956 utáni időkben – az egyházaknak még a gettólét nyugalma sem adatott meg, meg kellett adni a császárnak, ami a császáré, s akkor az a népi demokrácia társadalmi „igazságosságot” teremtő politikájának dicséretét kellett, hogy jelentse. A metodista egyház sem menekült meg attól, hogy ünnepi alkalmakon, az egyház adminisztratív felügyeletét ellátó Szabadegyházak Tanácsa ülésein fel ne szólaljon. Színből vagy szívből, de részünkről is elhangzott, mert el kellett hangoznia, hogy egyházunk hálás a párt által biztosított vallásszabadságért, népünk felemelkedéséért végzett munkájáért stb. Az 50-es években megfogalmazott, a behódolást igazoló teológiai fejtegetések, a „szolgáló egyház” gondolata után a 60-70-es években egy nem kevésbé nehezen követhető utat mutatott az egyház, a politikai kérdésektől való távolságtartást, s a társadalmi kérdések megoldásában való aktív szerepvállalást. Mintha a kettőt egy diktatúrában külön lehetett volna választani! Csoda-e, hogy az egyház tagsága hol harciasabban, hol szelídebben követelte a mindennapokban tapasztalt igazságtalanságok kimondását. A kisegyházak által választott magatartásforma, a rájuk kényszerített bezártság elfogadása, a nyílt evangélizációról való kényszerű lemondás és hallgatás az egyik oldalon, és az országban folyó politika nyílt támogatása a másik oldalon, általában véve a világtól való elidegenedéshez vezetett, ami olyan pietista túlkapásokban nyilvánult meg a „szabadegyházakban” (a kisebb protestáns egyházakban), mint a világ örömeiről való lemondás, a mozi, a színház elítélése, tartózkodás a nem hívőkkel való kapcsolattartástól is. A külföldi kapcsolatok megszakadásával és a lelkészképzés színvonalának süllyedésével e felfogás egy törvényeskedő, a Szentírás igazságától is elszakadt kegyességhez vezetett. Elerőtlenedett a szolgálat is, a keresztény küldetés elhalványult. Ezt várta-e Jézus Krisztus?
Másrészről olyan példáknak sem vagyunk híján, amelyek az egyház és világ viszonyában épp az ellenkezőjét mutatják. Az Egyház politikai, kulturális, sőt gazdasági szerepe Európa kiformálásában nehezen becsülhető túl. Ismert viszont az is, hogy az Egyház és világ ilyen mértékű összefonódása, s különösen a világi hatalomért folyó harcban való részvétel milyen mértékben fordította el a valódi lelki táplálékra vágyó tömegeket az Egyháztól az évszázadok folyamán. Wolfgang Huber német evangélikus püspök „Az Egyház korszakváltás idején” címmel egy elgondolkodtató könyvet írt a német egyházak válságáról (1998.), amely azt hiszem sok tanulsággal szolgálhat nekünk is. A világból kivonuló egyházak mellett a társadalomban aktív szerepet vállaló egyházak is feltűnnek. „Társadalmi egyháznak” nevezi a társadalmi problémákra nyitott, azok megoldásában az egyház tanait felkínáló egyházak modelljét. Megemlíti azonban azt is, hogy a társadalmi kérdések megválaszolásában rugalmasan értelmezett hitigazságok azok háttérbe szorulásához vezetnek, s a vallás tanítása egyfajta morális útbaigazító, a személyiség kiteljesedését segítő eszköz szerepébe süllyed.
Talán nem tévedünk nagyot, ha a mai magyarországi egyházak kapcsán arra a következtetésre jutunk (a protestáns egyházak kapcsán mindenképpen, beleértve saját egyházamat is), hogy a világ hatása az Egyházra erősebb, mint az Egyház hatása a világra. A szekularizációs folyamat alatt manapság közkeletűen az elvallástalanodást, az egyházaktól való elfordulást, még inkább az egyházak közéleti szerepének visszaszorulását értjük. A világ szekularizációja azonban, mint valahol a napokban olvastam, képtelenség, hiszen a világ mindig is „szekuláris” volt. Nem áll közelebb a mai valóság a szó eredeti jelentéséhez? A szó a XVII. századig a szerzetesi élet világi papi feladatokra való lecserélését jelentette, majd a vallásháborúk korától az egyházi javak világi kézre jutását. Nem kerül-e manapság is az egyházi élet mind több területe a világ befolyása alá? Hol a határ, ameddig el kell mennie az Egyháznak, s hol kell visszatorpannia, éppen a keresztény értékek védelmében? Meddig tejed a „zsidónak zsidó, görögnek görög” Páli bölcsessége? A szekuláris állapotokért bizonyos mértékben a vallásos világ is felelős, amennyiben bizonyságtétele vértelen, erőtlen.
Isten népe ősidőktől fogva szemben állt az őt körülvevő pogány, bálványimádó világgal, törvényei egy más világból eredtek, egy nem evilági erő oltalma alatt állva egy más minőséget, értékrendet képviselt. Szembe kerültek Jézus tanítványai, majd az első keresztények is a görög-római világgal. Az Isten teremtette világ így a Gonosz birodalma (Gal 1,4), a sötétség világa (Ef 6,12) lett. A világtól való elhatárolódás, „Ne szabjátok magatokat e világhoz…” követelménye azonban nem vonatkozott a világ dolgaitól való tartózkodásra, amit Pál apostol nem szűnt meg ostorozni. A világhoz való viszonyunk keretét legtökéletesebben Jézus jelölte ki s mutatta be életével, aki önmagát adta érte, így közösséget vállalva vele és felelősséget érezve érte. A világtól való elszakadást ő sem akarta, sőt így imádkozott: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.”(Jn 17,15) Majd földi élete végén örökül hagyott üzenete máig ható érvénnyel jelölte meg Isten népe feladatát a világban: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítványokká minden népet, megkeresztelve őket az atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek.” (Mt 28,19) S itt külön figyelmet érdemel a határozott felszólítás, ti menjetek, s a cselekvés iránya. (Ószövetség: nekik kell hozzád térniük, nem neked hozzájuk…)
Az Egyház küldetését a világban tölti be, s ha ez sokak számára elfogadhatatlan is, küldetése minden emberhez szól. Az egyház küldetése, ahogy ezt minden egyházi sajtóval foglalkozó írás megállapítja, alapvetően a kommunikáció. Örömünkre szolgál, hogy a Protestáns Újságírók Szövetsége 2004. november 25-i Közgyűlésén elfogadta egy Etikai kódex preambulumát, amelynek egyik lényegi megállapítása épp ehhez kapcsolódik:
„Az egyház a kommunikáció talaján nőtt fel, s azon áll ma is. Eredete, élete, minden tevékenysége az Isten által kezdeményezett, folyamatában, irányában Isten által vezérelt kozmikus kommunikációba való bekapcsolódásra utal. A Krisztus által életre hívott közösség, a koinonia létét a Krisztussal és egymással való communio és az azt éltető kommunikáció minősíti.
E közösség kommunikációs feladata a Krisztustól kapott határozott missziói parancs teljesítésének igényéből következik. Ez a megbízatás Krisztus evangéliuma „proklamálása, explikálása és applikálása” (Barth) – határozottan kommunikatív jellegű.”
S ide kívánkozik egy másik fontos megállapítás, amely az Egyház világban betöltött küldetéséhez kapcsolódik: „Az egyház az Ige népe, ebből fakad elháríthatatlan társadalmi felelőssége. Az egyház benne él egy adott közösségi struktúrában, ahol az egyes történelmi korszakokban «tiltva-tűrve-támogatva» fejti ki kommunikatív akcióját.” – szól a Protestáns Újságírók Szövetsége Etikai kódexének bevezetője.
S ezek után nézzük, hogyan jelenik meg a világ az egyházi sajtóban?
2.
A Magyarországi Metodista Egyháznak 1911-től volt egy lapja, amely Békeharang címmel egészen 1944-ig havonta, egy időben kéthetente jelent meg. Egy szakdolgozat készült nemrégen, amely érdekes kutatást közöl a metodista egyház lelkiségéről a sajtója tükrében. A kutatás az 1919-ig megjelent példányszámok cikkeinek tematikus vizsgálatával próbált közelebb jutni ahhoz a kérdéshez, mi is volt a szervezet, a gyülekezet falai mögött, mi lehetett a szívekben, s milyen lelki táplálékkal volt ellátva az egyház. (Az egyház évente tartott évi konferenciáinak jegyzőkönyvein kívül szinte ezek a lapszámok az egyetlen írott források erre az időszakra vonatkozóan.) A háború előtti számok cikkei közül kb. 30-35 százalék a metodista tanítás központi eleméről, a megtérésről tanított, kisebb arányban a metodista identitás erősítésére irányult, egyháztörténeti írásokat közölt, a külföldi metodista egyházak híreit adta tovább. A cikkek 40 százaléka azonban a keresztény életvitel körébe tartozó kérdéseket boncolgatott, a megbocsátás, a türelem, az alkoholizmus, a vasárnap megszentelése és hasonló témák újra és újra feldolgozásával. A háború alatt a keresztény élet kérdései még nagyobb szerepet kaptak, megjelent a halál, a szenvedés, az örökélet kérdése, s olyan új témák kerültek napirendre, mint a háború, a magyarság jövője, s a frontról jövő hírek. Egy olyan egyház képe bontakozik ki e lapból, amelynek szilárd irányvonala az Istennek Jézus Krisztusban felkínált megváltása hirdetése. Az első világháború utáni időkből sajnos nem rendelkezünk kutatási eredményekkel, de a Békeharangba belelapozva feltűnnek a korábban jól ismert témák, a megtérés, a megszentelődés köréből, s rendszeresen jelentek meg lesújtó statisztikák híradások az ország alkoholfogyasztásáról, a szórakozásra, illatszerekre költött összegekről és a magyar gyermekek alultápláltságáról, a Szovjetunióbeli keresztényüldözésről, s visszatérő kérdésként az „egykéről” és a szektakérdésről. A lap kegyessége mára megmosolyogtató, az a szenvedély és nyíltság azonban, ahogy a szerkesztők a társadalmi kérdésekhez nyúltak, számomra máig példaadó. Gyakran felteszem magamnak a kérdést, ötven-hetven év múlva sugall-e majd valamit az egyházról a mai „Metodista”?
A Békeharang nem hallgatott társadalmi kérdésekben, de nem is az határozta meg a lap arculatát, tematikáját. A mély vallásos tartalom, az evangélizáló szándék határozottan uralta lapot, s a világi témák is ebben az összefüggésben kaptak helyet.
Hogyan viszonyuljon az egyházi sajtó a világ dolgaihoz? (E pontnál saját óhajaimat, a saját magam számára megfogalmazott kívánalmakat mondom el, s nem normát kívánok adni.)
Az első kérdés, amely bennem megfogalmazódik, vajon milyen körben szól az üzenet? Mekkora hatása, hallgatottsága, nézettsége van az egyházi sajtónak? A rádióműsorok hallgatottsági adataiból tudjuk, hogy a metodista adásokat többen hallják, mint ahány metodista él Magyarországon. Ehhez képest sokszor talán túl belterjes, amit mondunk, magunknak mondjuk, mert el sem hisszük, hogy mások is hallják. Pedig a rádió különösen fontos csatorna lehet a keresztény üzenet továbbadásában, mert ezen keresztül bejutunk olyan emberek lakásába, akik amúgy nem mennek el a templomba. Hitünk szerint az Egyház üzenete mindenkihez szól, ezért az egyházi sajtónak is mindenkihez kell szólnia (s ennek folyományaként legyen hiteles, szakmailag igényes, közérthető, s ne a kánaáni nyelven, ne csak a „beavatottakhoz” hangozzon).
Sokan sokféleképpen írtak a mediatizált társadalom sajátosságairól, a tömegtájékoztatás mechanizmusáról. E folyamat etikai szabályozása régi gondja az újságíró szakmának, szakmai etikai kódexek sora állapította meg az igazmondás, pártatlanság, pontosság, becsületesség és szakszerűség követelményeit. Örömmel tapasztaltam, hogy a Protestáns Újságírók Szövetsége Etikai kódexe ezen túlmenően, ezek fontosságát elismerve az oknyomozó, tényfeltáró újságírás erkölcsiségén túllépve határozott igényt fogalmazott meg arra, hogy az egyházi újságírás utat és irányt mutasson az evangéliumi értékek felmutatásával és továbbadásával. Az információáradat közepette az információválasztást célzó etikai útmutatással is fel kell lépnie az egyházi sajtónak.
Ezen túl a keresztény újságírás több, mint a világi újságírás, hiszen a tények értelmezését az isteni kijelentés fényében vizsgálja. E „prófétai küldetés” ítélet és ítélkezés helyett a társadalmi kérdések tárgyalásánál, a jobbítás szándékával kritikát fogalmaz meg, s a szó mellett a cselekvés követelménye is megfogalmazódik. A keresztény újságíró lerombolja a hazugságot, ha kell, alternatív kommunikációs csatornákat is felállítva. Az egyházak közéleti szerepvállalásának jogossága megkérdőjeleződik, az egyház lényegéhez azonban hozzátartozik a társadalom ügyeit érintő párbeszédben való részvétel. S ehhez kapcsolódik egy kérdés, amelyet egy mostanában Róma mellett zajló médiával foglalkozó konferencia címe tartalmazott: Lehet-e pozitív társadalomalakító tényező a média (s benne az egyházi sajtó)?
Magam részéről hozzá tennék még egy dolgot, ami a közbeszéd, a társadalmi párbeszéd témáját illeti, aminek meghatározásában, úgy érzem az egyházi sajtó nem, vagy nem kellő mértékben vesz részt. Közkeletű szóval a közélet tematizálását ma a világi sajtó végzi, az egyházi sajtó sokszor csak a témák után kullog, a másutt felkapott témákra reagál. Az egyházak válsága Nyugat-Európában, s talán nem túlzás, Magyarországon is részben annak köszönhető, hogy a társadalom szellemi orientálásában betöltött szerepét az egyház elveszítette. Az egyház nem feledkezhet el arról, hogy küldetése sajátos üzenet átadására szól, s a közéleti kérdések tárgyalásánál is e sajátos üzenet fényében kell színt vallania. Amit az egyházi sajtó hozzátehet a közéleti párbeszédhez, hogy – ahogy már említettem – a világ dolgait az Istenhez való viszonyában értelmezi. Van ezen kívül több olyan kérdés, amelynek felvetését nem várhatjuk a kereskedelmi csatornáktól, a bulvárlapoktól, s amelyek hirdetésére határozott parancsunk van: az emberi méltóság tisztelete, a társadalmi szolidaritás, az elesettekkel, az önmagukról gondoskodni nem tudókkal való törődés szükségessége. Ha az Egyház a politika által meghatározott világhoz igazodik, önmagát adja fel. Nehéz azonban meghatározni, meddig mehet el az Egyház a társadalmat foglalkoztató jelenségek mellőzésében vagy épp taglalásában. S itt az információáradatban való útmutatás kérdéséhez jutunk vissza. (Szólnia kell-e az egyháznak a Való Világ Show-k, Mel Gibson filmje kapcsán vagy nem?)
Wolfgang Huber már említett könyve azt a megállítást tesz, hogy az egyház jövőjét nem az egyház és a közélet kapcsolatának struktúrája, hanem annak tartalma határozza meg. Az, hogy az egyház társadalmi cselekvése istentisztelet lesz-e, képes lesz-e továbbadni a hitet, előmozdítja-e az igazságosságot, és hozzájárul-e a segítségnyújtás kultúrájának elterjedéséhez.
S ebben a kérdésben jóval előttünk jár, s a protestáns egyházak számára is iránymutató a II. Vatikáni zsinat szellemisége, s különösen az egyházi kommunikációt illető megállapításai, az egyházi kommunikációt első renden „szociális kommunikációnak” nyilvánítva, amely evangélizál és tanít. „Az Egyház Istenről valló és Istent közvetítő közösség.”
A kommunikáció modern eszközeinek felismerése, használata a protestantizmus komoly öröksége. Az evangélium szólt az éppen felfedezett nyomtatott könyv lapjairól, a belmissziós újságokból, Morse távíróján. A metodista Wesley és társai hirdették az igét szabad ég alatt, bányák és gyárak kapujában, új módon értelmezve a szakrális teret. A modern idők új követelménye: ott lenni, és ott hirdetni az evangéliumot, ahol az emberek vannak. S a mi korunk kérdése, tud-e, kell-e az egyháznak posztmodern módon szólni a posztmodern korban?
3.
Végül hogyan jelenik meg az egyház a világi médiában? A világi média még egy olyan kis országban is, mint Magyarország szerteágazóbb és sokszínűbb annál, hogy sommás kijelentéssel el lehetne intézni, annál is inkább, mert az egyházak maguk is sokfélék. Kijelentések helyett most és is inkább kérdéseket fogalmaznék meg.
Az egyházak soha ennyi sajtóorgánummal nem rendelkeztek, mint most, nem beszélve az egyházi rádiókról, tévés megjelenésről és internetes portálokról. Az Egyház hallathatja hangját, üzenete sokféle csatornán keresztül juthat el a társadalomhoz. Az egyház emellett nem csak szóval kommunikál, hanem tettel is. Mégis sok a panasz amiatt, hogy a kereskedelmi rádiók és tévék nézettségével, véleményformáló szerepével nem vetekednek az egyházi csatornák, s nem képesek ellensúlyozni az ott megjelenő üzenetet.
Fontos lenne azonban megválaszolni azt a kérdést is, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítsunk a kereskedelmi csatornáknak, a köztévének, az írott sajtónak? Mérhető-e ezek társadalmi befolyása, közvélemény-formáló szerepe? Manapság szinte magától értetődőnek vesszük a kijelentést, a média hatalom, a média formálja a közízlést, de nem lehetséges-e, hogy a kereskedelmi média – puszta anyagi érdekből – csupán kiszolgálja az általa felismerni vélt közönségigényt?
Sokunk tapasztalata, hogy a világi sajtó gyakran nem arról beszél, amit az egyház el akar mondai magáról. Az egyház sokszor akkor téma, ha botrányszagú ügyek kerülnek napvilágra, pedofília, B kassza, homoszexuális egyetemi hallgató ügye stb. Hogyan juthat el ebben a helyzetben az Egyház lényegi tanítását jelentő üzenet a világi média hallgatóságához?
Egy erős, liberális szellemiség hatása érződik ma Magyarországon, amely az egyházat kiszorítaná a szélesen vett közéletből, s nemcsak a politikából, hanem az oktatásból is (a szeretetszolgálatot kevesebb támadás éri). Azt hiszem, a véleményszabadság nem engedi meg ezek elhallgattatását, de nem is törődhetünk bele, hogy az egyházak mozgásterét ezek a vélemények szabják ki.
Komolyabb probléma: Hiteles-e, amit mond a világi média az egyházakról? Gondoljunk a Népszabadságban nemrégiben megjelent cikkre, amely egy közvélemény-kutató intézet által készített reprezentatív felmérésre hivatkozott, annak eredményeit azonban nem közölték, kérdésit nem ismertették, s a cikk írója arra a következtetésre jutott, hogy „az egyházaknak nem szabad politizálniuk”. Majd az írás közölte a Miniszterelnöki Hivatal munkatársának véleményét is, mely szerint az egyházak mögött nem áll számottevő, tényleges társadalmi bázis”, és „az egyházak társadalmi legitimációja bizonyítottan csekély mértékű”. Az egyházak reagálása – érthetően – meglehetősen heves volt, de a lényeget érintette-e a vita?
Egyrészt, sajnos, más források is megerősítik, hogy a hitüket rendszeresen gyakorlók aránya a magyar társadalomban valóban alacsony, 13 % körüli. Másrészt a kormányzat képviselője a magyar társadalom ezzel együtt is egy jelentős csoportját írta le, tekintette elhanyagolhatónak, ami valóban aggodalomra ad okot. Azonban magunkhoz is őszintének kell lennünk, és meg kell fogalmaznunk a kérdést: Valóban ilyen kevéssé látszik az egyházak tevékenysége nem hívők előtt? Jól kommunikál-e az egyház a mai magyar társadalomban?
Egyház és kommunikáció egymástól elválaszthatatlan, összetartozik, erről sokan sokféleképpen írtak. „Az egyház csak akkor egyház, ha másokért van.” (D. Bonhoeffer) Másokért él, szóval és tettel, ahogy Jézus Krisztus példát adott nekünk.
Lakatos Judit