Médiaalkotmánynak nevezik ugyanis, a T/363/105 számmal jelzett törvényt, amelyet 2010. november 3-án fogadott el az Országgyűlés. Bár meglehet, túloznak kissé, akik ily fennkölten titulálják e jogszabályt, hiszen alaptörvényből, azaz alkotmányból eggyel is beéri az ország.
A sajtóra és médiára vonatkozó jogszabályok megújítása, helyesebben vadonatúj törvények megalkotása mindazonáltal nagyon is időszerű volt. A korábbi sajtótörvényünk 1986-os, a médiatörvényünk 1996-os keltezésű. Mind a műszaki-technikai fejlődés, mind a gyakorlat meghaladta ezeket régen. A médiatartalmakat ma szabályozni kívánó törvénynek már nemcsak a sajtóval, rádióval és televízióval kell foglalkoznia, hanem mindazzal az új jelenséggel, ami a digitalizáció, ezen belül kiváltképp az internet révén tűnt fel és vált széles körben elterjedt gyakorlattá Magyarországon az elmúlt tizenöt évben. A rádiós és tévés „lineáris” azaz az időben folyamatosan vehető tartalmak mellett az internet és a hamarosan nálunk is meghonosodó digitális tévézés és rádiózás tartalmai „lekérhetők”, azaz a közönség maga választja ki, hogy mikor, mit szeretne hallgatni, nézni, olvasni.
Az új szabályozás legfontosabb erénye, hogy végre egy kalap alá veszi a teljes médiát, a törvény a sajtóra, rádióra, tévére, internetre, más szóval; a nyomtatott, lineáris és lekérhető tartalmakra és ezek előállítóira egyaránt vonatkozik. Ugyancsak üdvözlendő, hogy a hatálya kiterjed minden médiavállalkozásra, amely Magyarországon, Magyarország területére szolgáltat, ám ezek mellett azokra is, amelyek az országon kívülről végeznek Magyarországra irányuló médiaszolgáltatást. A „médiaalkotmány” kinyilvánítja és védi a sajtó szabadságát, a vélemény- és szólásszabadságot, biztosítja az újságíró számára, hogy titokban tartsa a közzétett információ forrását. Ugyancsak védi az újságíró szakmai függetlenségét a médiaszolgáltató tulajdonostól csakúgy, mint a médiumban reklámozótól. Védi a médiaalkotmány az emberi méltóságot, a személyek, nemzeti, etnikai, vallási közösségek jogait, védi a magánélethez való jogot. Hangsúlyozza a kiskorúakkal szembeni felelősséget, tiltja, hogy rájuk nézve ártalmas tartalmakat elérhetővé tegyenek a számukra. Rögzíti a reklámozás alapvető szabályait, de mindenekelőtt előírja, hogy „a médiatartalom-szolgáltatók összességének feladata a hiteles, gyors, pontos tájékoztatás a helyi, az országos és az európai közélet ügyeiről, valamint a Magyar Köztársaság polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről”. Kifejti, hogy az ekképpen meghatározott tájékoztatáshoz „mindenkinek” joga van. Rögzíti az új jogszabály, hogy „a Magyar Köztársaságban közszolgálati médiaszolgáltatás működik a nemzeti önazonosság és az európai identitás, a nemzeti, családi, etnikai, vallási közösségek megőrzése és megerősítése, a magyar és a kisebbségi nyelvek és kultúra ápolása, gazdagítása, az állampolgárok tájékozódási és kulturális igényeinek kielégítése céljából.”
Le kell szögeznünk; ez a törvény jó, biztos alapot rakott le a média részletes szabályozásához, egy új médiatörvényhez. Ami a törvényalkotók ígérete szerint a közeli jövőben követi a mostani jogszabályt. Addig is érdemes felidéznünk, hogy az egyház már a huszadik század közepén megfogalmazta a maga „médiaalkotmányát”. A II. vatikáni zsinat Inter mirifica kezdetű dekrétumának megállapításai ma is helytállóak, bár a zsinati atyák még nem álmodhattak mobiltelefonról és internetről. A médiaszolgáltatás megítélésének mértéke az Inter mirifica szerint az, hogy mennyire szolgálja a közjót. E megfontolásnak bizony helye volna a mai magyar médiaszabályzásban is. Talán remélhetjük, hogy a médiaszolgáltatás mostani meghatározása, amely kizárólag „gazdasági szolgáltatást” lát e műfajban, idővel árnyalódik. Legalább annyira, hogy helyet ad a médiában a közjó szolgálatának. A közszolgálati média, ideértve az egyházi médiát is – álláspontunk szerint – nem is működhet más alapon. Az egyház, ugyancsak az Inter mirifica kezdetű dekrétumban, szól a közönség, a „befogadók” felelősségéről. A mi új média-alaptörvényünk is szentel két paragrafust a „közönség jogainak”, ezekből idéztünk is az imént. Nem szól azonban arról: az olvasók, nézők, hallgatók kötelessége, hogy a médiatartalmakat megértsék, valamint az is, hogy válogassanak közülük. Válasszák az erkölcsi, művészi, tudományos szempontból értékeset, s kerüljék azt, ami kárt okoz, bűnre csábít.
Széleskörű vita előzte meg e törvény elfogadását, a végleges szöveg jelentősen módosult az eredeti előterjesztéshez képest. A katolikus újságírók is éltek a véleményezés lehetőségével, javaslataik közül többet figyelembe vettek a módosítások során. Ezeket most nem részletezzük, csak annyit jegyzünk meg, hogy két állítás köré csoportosítottuk őket. Az egyik Deák Ferenc sajtótörvénye, amely így szólt: hazudni nem szabad. A másikat e sorok írója tette és teszi hozzá: hazugságot olvasni, hallgatni, nézni nem szabad. Ha e két tétel alapja lesz a magyar médiaszabályzásnak, valamint a médiaalkotás és a médiabefogadás gyakorlatának, akkor – miként az Inter mirifica mondja – valóban csodálatos dolog lesz a média.
Szikora József
A cikk megjelent az Új Ember 2010. november 14-i számában