Urunk születése: Karácsony
Szabó Ferenc SJ elmélkedése karácsony ünnepére
„Szeretteim! Ma született a mi üdvözítőnk, örvendezzünk! Nem szabad szomorkodnunk akkor, amikor az élet születését ünnepeljük; annak az életnek a születését, aki kioltotta belőlünk a haláltól való félelmet, és ígéretével az örök élet örömét oltja belénk” – így kezdi Nagy Szent Leó pápa egyik karácsonyi beszédét, megjelölve a keresztény öröm forrását. Mindig nagy öröm, ha egy gyermek születik, ha új élet indul el, kibontakozik. A megtestesült Isten Fia maga az Élet, isteni életünk forrása, ajándékozója. Az istenfiúság kegyelmét közli Lelke által: a Benne hívők Isten fogadott gyermekei, az örök élet várományosai. (Róm 8, 12–17)
Karácsonykor minden pap három szentmisét mutathat be. Az éjféli misén felolvassuk Lukács evangéliumából a Jézus születéséről szóló híradás első részét, a Pásztorok miséjén folytatását a betlehemi pásztorok imádásáról, végül az ünnepi mise alatt Szent János evangéliumának prológusát az Ige megtestesüléséről. Most a János-evangéliumról elmélkedünk.
A megtestesült Igében „élet volt, és az élet volt az emberek világossága”. A megtestesült Ige a világ Üdvözítője, Élet és Világosság. Ezt Jézus maga is kijelenti: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet”. „Az Ige az Atya ölén Igazság és Élet, testet öltve utunkká lett” (Szent Ágoston). Ő a teljes Igazság és a fogyhatatlan Élet: az emberek világossága. „Az igaz Világosság, aki megvilágosít minden embert.”
De Szent János az örömhírbe az üdvösség drámájáról szóló megrendítő üzenetet szövi: „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogta föl.” „A világ ő általa lett, mégsem ismerte föl őt a világ. Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” A hitetlen világ, a bűn sötétségében élő emberek nem ismerték fel Jézusban az Atya küldöttjét, a megígért és várva várt Messiást. Pedig csak azok számára Üdvösség és Élet, akik hittel befogadják Őt. Akikben titokzatos módon – a kegyelem révén – megszületik a betlehemi Gyermek. „Mindannak, aki befogadta, hatalmat adott, hogy Isten fiává (gyermekévé) legyen, – annak, aki hisz Benne.”
Karácsonykor lélekben leborulunk az isteni Kisded jászolya előtt: imádjuk Őt, hálát adunk azért hogy eljött közénk, vállalta embersorsunkat, és meghalt értünk. Kérjük, hogy világosítsa meg azokat a milliókat, akik még sötétségben tapogatódzva keresik az élet értelmét, az üdvösséget. Mindenekelőtt magunk számára kérjük a hitet, amely reménységünk megalapozója. Mi, hívők, tudjuk, „hogy Isten Fia eljött, és érzéket adott nekünk, hogy megismerjük az igaz Istent. Ezzel az ő igaz Fiában, Jézus Krisztusban vagyunk: ő az igaz Isten és az örök Élet.” (1Jn 5, 21)
Elmélkedésünket fejezzük be Prohászka Ottokár püspök egyik karácsonyi naplójegyzetével: „Szent édes karácsony! Édes Jézus! Hogyan bírja el idegzetem, hogy ezt a mondatot kimondom. Ez a gyermek Isten? Villanyáram, mely minden vezetéket eléget. Nem bírjuk el! Beszakad a lelkünk alatta. Pedig ez az Isten Fia; egylényegű az Atyával! Ő mondja meg, mit akar a kis gyönge test, a gyermek szíve, s kisded tehetetlensége… A mi hitünk, hogy barlangban Isten született. A mi nagy fölemeltetésünk, hogy belénk oltódott, hogy megnemesített: emberséget, embert, édesanyát, gyermeket, családot, s örök szent vágyat, azt, mellyel Isten s a végtelen felé nézünk. Az a nagy erdő, mely csupa törzs volt korona nélkül, nem tudott kihajtani; vagy ha tudott, letört az ág, s az új életvágy s életkiindulás égő s élő kín lett. Rózsa volt, melynek tövisei nem a száron, hanem a virág szirmai közt voltak, hogy ezeket széthasogassák. Önmarcangolók, önkínzók voltunk… Ah édes kis ág, oltóág, új élet!” (Naplójegyzetek 3, 273–274.)
+
Karácsony az első nikaiai zsinat határozata értelmében lett Jézus Krisztus földi születésének emléknapja: az öröm és békesség, a család és gyermekség, az otthon és szülőföld ünnepe. A 4. század végétől a keresztény egyházak mindinkább december 25-én kezdték ünnepelni Jézus születését, január 6-án pedig a Jordán folyóban való megkeresztelését (vízkereszt ünnepe). A 16. században a reformáció új tartalommal töltötte meg a karácsony ünnepét is, az addigi templomi liturgia kezdett beköltözni a házakba. Kialakult sok karácsonyi szokás, például a karácsonyfa-állítás az evangélikusoknál Németországban. A 18. században már egész Németországban szokás volt karácsonyfát állítani. Innen jutott el a 19. században előbb Ausztriába, majd egész Európába, a kivándorlókkal az Újvilágba, és így kezdett meghonosodni az egész nyugati keresztény világban.
Sík Sándor:
Karácsonyi álom
Magyar karácsony fekete-fakója
És minden, ami mostani, múljon,
Száz pici gyertya gyújtatlan gyúljon,
Csillagos álom pelyhes takarója.
Álom, álom karácsonyi álom! –
Álom, álom… Betlehemben
Kicsike Jézus megszületett.
Szép Szűz Mária, egek ékessége,
Mi bűnös lelkünk egy édessége
Csókkal hajol a jászolka tövébe,
Kicsi Jézuskára rájanevet.
Édes kicsi Jézus, mindenlátó Jézus,
Ügyefogyott népre, ránk mosolyog
Csilló levegő-égben, boldog fényességben
Nekünk dalolnak angyali karok.
„Dicsőség, dicsőség mennyben az Istennek,
Békesség, békesség földön az embernek!”
Álom, álom… Kegyes kicsi Jézus,
Panaszkodjunk-e teneked?
Okos kicsi Jézus, igazlátó Jézus,
Hiszen te jól tudsz mindeneket!
S te, fényes szép angyalsereg,
A békességet is ismered!
A békesség – te jól tudod, – meleg cipő:
És édesanyja a bánsági búza.
A békesség a nagy hegyek nyugalma:
És homlokukat a Tátra koszorúzza.
A békesség egy csendes kicsi napsugár talán,
Amely a mély komoly vizek tükrén remeg:
De máshol még nem látják szegény magyar szemek,
Csak Pozsony ős Dunáján és Szent Anna taván,
A békesség a kassai harangszó,
S a székely falukon a pásztorok miséje
Kétszerte szent!…
Dicsőség a magasban… Kicsi Jézus,
Tedd, hogy legyen békesség idelent!
Dicsőség, dicsőség a magasságoknak,
Békesség a földön, békesség, békesség
Szegény magyaroknak.
Forrás: Magyar Kurír