Publicisztika

A hazai nézettségi adatok szerint egy átlagos magyar gyermek olyan háztartásba születik, amelyben a televízió négy és háromnegyed órán át van bekapcsolva. Ezek a gyerekek az életről, értékekről, hitről és hazáról szóló ismereteik többségét nem a szüleiktől, az iskolában vagy a templomban szerzik, hanem egy nyereségvezérelt iparágtól, a kereskedelmi médiától.

A kérdésre alapvetően két „szélsőséges” válasz létezik. Az egyik a többségi társadalom szegregáló, diszkrimináló, kirekesztő jellegére utal. Nem mondja ki, csak utal. A másik szerint a cigányok beilleszkedését a rájuk jellemző hátráltató viselkedésminták nehezítik, és az, hogy sose akartak integrálódni. Romano Rácz Sándor cigány értelmiségi szavaival élve mindig is a „kívülállás kultúráját” képviselték.

Nagyapáink, nagyanyáink is így gondolták. De ha árnyaljuk a képet, kiegészítjük mai tapasztalatainkkal, az sem lesz biztatóbb. A cigány régiséget gyűjt és becsap. A cigány autókat tör fel, lakásmaffiát szervez, kiszolgáltatott öregeket bántalmaz, éjszakai szórakozóhelyeken élsportolókat késel. A cigány kopasz, kigyúrt és BMW-ben feszít. Legyen tolvaj, koldus vagy bűnöző, a célja az, hogy átverjen minket, nem cigányokat.

A fenti cím és alcím alapján a jelenlegi írás tárgya az írástudók felelőssége és ezen belül a magyar keresztény értelmiség feladatai és felelőssége. Az „írástudók” kifejezés gyűjtőfogalom, és történelmileg a társadalom szellemi vezetésére igényt tartó és arra hozzáértése és elkötelezettsége alapján alkalmas számbeli kisebbséget jelentette. Ez a meghatározás ma is elfogadható. Az írástudók felelősségének kérdése legalább olyan idős, mint maga az írástudás.

Ez legalábbis a látszat, valójában azonban nem is a média, hanem a médiát birtokló, az azt használó erők képesek a média által, korábban soha nem látott módon és mértékben befolyást gyakorolni a társadalomra. Ez a befolyás az esetek túlnyomó többségében káros. Káros a befogadóra, a médiát sajnos csak fogyasztó, de általa nem gyarapodó közösségre, de annál hasznosabb a tulajdonosi kör számára.

Tette fel valószínűleg nem elsőként a címben foglalt kérdést a téli vasárnap unalmában egy betelefonáló az Echo TV „Kibeszélő” műsorában a műsorvezetőnek. Ő aztán alaposan kibeszélte, mondván, tulajdonképpen ehó, de mi magyarok inkább ekhónak mondjuk. Csak hát mi magyarok ekhónak valamikor az ekhós kocsik ernyőjét mondtuk, mivel az ekhó régiesen ernyőt jelentett. Persze lehet ma is annak értelme, ha a tv-re vonatkoztatjuk. Gondoljunk a „képernyőre”, vagy az egész országot ernyőszerűen lefedő sugárzásra.

A Népszabadság „felkért lapombudsmanja”, kéthetes összefoglalóját kizárólag ennek a témának szenteli, a miskolci rendőrkapitány ominózus nyilatkozatával indítva írását.

Hitler, miután hatalmát megszilárdította, megszegte a versaillesi szerződést é fegyverkezésbe kezdett, semmi és senki nem akadályozta meg benne, és megszállta a demilitarizált Ruhr-vidéket. És nem történt semmi. Beavatkozott Franco mellett a spanyol polgárháborúba és nem történt semmi. Megszállta Ausztriát. Semmi. Végrehajtotta a német zsidók elleni terveit. Semmi. Elfoglalta Csehország németlakta vidékeit. Semmi. Megszállta Csehországot. Még mindig semmi.

Budapest, 1938. május 25.: eucharisztikus világkongresszus.

Ugyanezt a képernyő előtt terpeszkedő átlag magyar aligha állta volni ki saját otthonában. Volt szociológia és filozófia, etika és gazdaság, élveboncolás, személyeskedés, humor és tragikum – ez utóbbi saját valóságos helyzetünk.

Ha a nép nem csőcselék, akkor nem zúzalék, hanem szervezet, különféle rendű-rangú emberek együttműködése. Az egyik ebben bővelkedik, a másik abban gazdag, s látja el a többit. A csőcselék a hasonszőrűeket állítja előre, ellenben a nép bölcsessége abban áll, hogy a kiválókat állítja élre. Azért, hogy ők szabják meg a közös élet stratégiáját, rendelkezzenek az erőforrásokkal, mivelhogy képesek őrizni a hagyományt és megalkotni az újat. Az élet minősége sokban függ attól, hogy ők milyenek: semmirekellők, önzők, közömbösek, zsenik, hősök, szentek.

A nagyszebeni botrány azonban csak a jéghegy csúcsa: az elmúlt hetekben ugyanis a romániai közélet egyik főszereplőjévé lépett elő a görögkeleti egyház. Az ökumenikus nagygyűlés fényére már korábban árnyékot vetett két botrány: bizonyos ortodox egyházfők esetleges együttműködése a szekuritátéval, valamint a görögkeleti egyháznak a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium sportpályája ügyében tanúsított magatartása, amely miatt a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület bojkottálni kívánta az összejövetelt.

Ha ezekre a hangulatjavításokra nem kerül sor, nem rokkan meg az államháztartás egyensúlya, amely aztán különböző áttéteken át szociális feszültségekhez vezetett, és csőd szélére sodorta az államot – hazudják most. Ha a totális fizetésképtelenség következtében az önkormányzatok költségvetése évről-évre csökken, a beígért életszínvonalnövelés elmarad, mit tehetnek ilyenkor szegény szocialista önkormányzati képviselők, kistérségi megbízottak, kisebb-nagyobb települések polgármesterei? Erről szólnak az elmúlt hetek történetei.

Az 1848-as forradalom leverése után doktor Alexander Bach, a Xamtmonarchia mindenható belügyminisztere nagyszabású adóreformot hajtott végre a magyar tartományokban is. Megfelelő adószakemberek hiányában (éppen ültek, bujkáltak, emigráltak, vagy rezisztáltak), importálni kellett ilyeneket más tartományokból. Cseh beamterek és fináncok lepték el az országot, hogy behajtsák az adókat és jövedékeket.

Egy valamiben Békés megye rekordernek számít. A Könyvhét hosszúságában. Nem alaptalanul állapította meg múlt héten csütörtökön a könyves ünnep békéscsabai megnyitóján Grecsó Krisztián író, hogy a „Könyvhét könyvnappá zsugorodik. Országszerte már befejeződtek az ehhez kapcsolódó események. Nem úgy Békés megyében.