Rosdy Pál:
Tisztelt Hallgatóim!
Kérem, ne ijedjenek meg előadásom bevezető részétől. Nem egy „idősödő” ember életrajzi emlékeinek hosszadalmas mesélésére készülök. Csak hát azt a feladatot kaptam, hogy az elmúlt fél évszázad hazai katolikus sajtójáról, újságírásáról beszéljek, saját tapasztalataimat, emlékeimet is felhasználva. Így szükségesnek látszik megvallanom furcsa „terheltségemet”: amióta a betűket megismertem, már gyerekfejjel is újságolvasó, sőt hamarosan újságíró lettem.
Pedig szegény édesapám, a kiváló pedagógus, mennyire óvott az újságoktól! Mégis rendszeresen betűztem az általa előfizetett Nemzeti Újságot, a korabeli két országos terjesztésű KSV (Központi Sajtóvállalat) kiadású, katolikus jellegű napilap egyikét. Egyik vacsora közben meg is kérdeztem édesapámtól, mi az, hogy „alibi”? Persze rögtön világos lett számára, hogy az újság rendőrségi rovatában olvashattam, hogy valaki „alibit igazolt”. Nem kaptam választ kérdésemre, csak egy alapos szidást: „Nem megmondtam, hogy az újság nem gyereknek való!” Többet nem is mertem senkitől megkérdezni, mi az az alibi, mert hátha valami malacság. Csak mikor már latint tanultam a gimnáziumban, akkor akadt meg a szemem a Burián-szótárban az „alibi” jelentésén.
Harmadik elemista koromban, 1941-ben pedig már az ötven példányban sokszorosított „Erzsébetvárosi Kis Újság” című havi lap alapító szerkesztője voltam. A lap egy évig jelent meg. Cikkei, interjúi, hírei tükrözték érdeklődési körömet, élményeimet. Magam gépeltem egy újjal stencilre, és – mivel édesapám a Madách gimnázium igazgatója volt – a pedellus Varga bácsi segített előállítani a tapperos sokszorosítóval. Tíz fillér volt az ára. Számos előfizetőmnek borítékban postáztam.
Tizenöt éves diákként édesapám révén ismertem meg Pénzes Balduint,akitől az Új Ember egy „kefelenyomatát” kaptam emlékül,dedikálva. Sokáig őrzött kincsem volt. Amikor azután 31 évesen kiszabadulhattam a börtönből és nyolc év múltán, 39 évesen végre először kiszabadulhattam a „népi demokrácia” öleléséből, – mondják – hogy amikor megláttam az akkori frankfurti repülőtér nagy hírlap-kioszkját,szinte eszemet vesztve néztem, vettem kézbe a lapokat…
Ennyit „terheltségemről”, a sajtó iránti vonzalmamról, ráadásul oly korban, amikor sokáig kettős cenzúra kötötte béklyóba a katolikus sajtót. Tartani kellett az Állami Egyházügyi Hivatal és az egyházi vezetők konzervativizmusától egyaránt. Talán az is „terheltségem”, hogy máig reménykedem a magyar katolikus sajtó megújulásában.
Térjünk most rá tulajdonképpeni témánkra, a magyar katolikus sajtó elmúlt félévszázados történetére, nem tudományos módszerrel, hanem a krónikás szemével.
*
Az 1945 előtti években 174 katolikus jellegű sajtótermék volt, közülük két napilap, a reggeli Nemzeti Újság és a déli Új Nemzedék, és három országos terjesztésű hetilap. Az országos terjesztésű folyóiratok száma 21 volt.
1945 után öt országos terjesztésű katolikus sajtótermék maradt meg néhány évig, A Szív újság 1951-ig és augusztusban megindult az Új Ember. Az Új Ember, a Vigilia és a Magyar Kurír élte túl a kommunista diktatúra évtizedeit.
1945 után pedig az egyházi vezetés és a társadalom középosztály-rétege nagyon igényelte a katolikus napilapot, de ezt különböző indokkal a szovjet megszállók megakadályozták. Ma aligha lehetne már katolikus napilapot indítani. Egyrészt általában csökkent az írott sajtó iránti igény, és erősen csökkent a katolikus írott sajtó iránti igény.
Annak idején az Új Ember indulása se volt könnyű. Ebben nem csak az államhatalom volt ludas. Elvi nehézség is támadt. Sík Sándor — mai szemmel talán naivul — új katolikus szellemiséget tartott szükségesnek, szakítást az előző korszak egyházpolitikájával. Visszavonult, mert úgy látta, erre nincs esély. A tragédia az, hogy ma már tudjuk, nem menekültünk volna meg a kommunista egyházüldözéstől akkor sem,ha született volna ilyen új szellemiség.
*
1951-ig a jezsuiták „A Szív”-újságja, hetilapja volt a népies, vallásos lap, széles vidéki rétegek újságja. (Az utóbbi húsz évben nem jutottunk el addig,hogy hasonló műfaji munkamegosztást tudjuk megvalósítani, akár a Keresztény Élet, akár a Szív újság segítségével.)
Az Új Ember 1948-ig katolikus közéleti, politikai,kulturális,világnézeti lap volt, Pénzes Balduin bencés magyartanár főszerkesztésében, a KSV-lapok volt munkatársaival, és egyáltalán a katolikus írástudók közreműködésével. Politikai, egyházpolitikai vonatkozásban kétségtelenül Mindszenty hercegprímás „kézivezérlése” érvényesült. Ez nem jelentett valamiféle „erőszakos” irányítást, hiszen annak idején a katolikus értelmiség többsége reményét a hercegprímásba vetette.
1949. januárjában az Új Ember „összeomlott”. Drámai hirtelenséggel vált egyre kisebb terjedelmű, és egyre szerényebb lappá. A diktatúra többféle eszközt vetett be ennek érdekében: közölték,hogy az öntudatos nyomdászok ennek vagy annak a cikknek kiszedését megtagadták, de nyíltan is alkalmazták a cenzúrát. Nem jutott elég papírkiutalás az Új Embernek. Pénzes Balduin főszerkesztő megfélemlítése érdekében gyakran bevitték egy-egy napra, éjszakára a politikai rendőrségre. Megkezdődtek az ügynöki beszervezések. Ijjas Antalt például – ma már bizonyított tény – 1948-ban szervezte be a politikai rendőrség. Saád Béla felelős szerkesztő volt az, aki kiváló gazdasági érzékkel, jól megszervezett vállalattá tette az Új Embert, de megfizette az „árát.” Maga így mesélte a hatvanas években négyszemközt egy bírálójának. „A Mindszenty-per után egy napon hazaérve válaszút elé állítottam feleségemet: vagy irány a nyugati határ, vagy a mindenkori magyar kormányt kell szolgálnom. Itthon maradtunk…”
De bármilyen nehézségekkel, négy oldalra soványodva jelent is meg a lap,mégiscsak igyekezett a világegyház híreiből közvetíteni,amit lehetett, cikkeket közölt a nyugati keresztény kultúra világából, a magyar kereszténység hagyományaiból. A riportok óvatosan képet adtak egy-egy vidék ünnepeiről.
1956 nyarán léptem be először a szerkesztőség előszobájába, 24 évesen, végzős történelem-levéltár szakos egyetemistaként. Mihelics Vid-et kerestem, és rajta keresztül jelentettem meg a Vigilia szemlerovatában beszámolómat a Budapesten rendezett nemzetközi levéltáros kongresszusról, az Országos Levéltár fennállása 200.évfordulóján. Amikor azután a forradalmi napokban a várost jártam, ismét bementem a szerkesztőségbe november 2-án. Nagy volt a forgalom, mindenki a „fedélzeten” volt. Mihelics Vid elküldött a Ráday-utcai református teológiára, ahol alakuló ülését tartotta a KISZ, a Keresztény Ifjúsági Szövetség elnevezésű ökumenikus szervezet. Utána visszamentem Mihelicshez beszámolni, mi történt a gyűlésen.
Ezután az Új Ember és a Vigilia hónapokig nem jelenhetett meg. Eléggé ismert e hónapok történetéből, hogy az előfizetők jelentős része befizette az előfizetési díjat,hogy ezzel támogassa a munkatársakat. Ez a jelenség egyszerre fejezi ki az akkori magyar társadalom és benne a katolikus társadalom szellemi-lelki állapotát.
Azt szokták mondani, hogy 1956 után, a megtorlás évei után,1963-tól megkezdődött a Kádár-korszak „puha diktatúrája”. Ez különösen az egyházpolitika vonatkozásában sántít. Egyrészt azért, mert a Rákosi-években az egyházpolitika alakításában élénken közreműködött Kádár János, és már ezért is igaza volt Miklós Imrének, aki nem győzte bizonygatni, mennyire folytonos a „népi demokrácia” egyházpolitikája. Különbséget talán egyedül az jelentett, hogy az egyházi vezetés és az egyházi sajtó is „megtört”. Ne felejtsük, hogy 1956 után megnőtt a besúgók száma, sajnos a katolikus sajtó munkatársai között is.
A kép mégsem csupán negatív. Tessék csak emlékezni Fekete István, később Szarka Géza tárcáira, és a megélénkülő egyházi érdeklődésre. A II.Vatikáni Zsinat évei (1962-1965) után, amelyről csak a külföldi rádiókon keresztül értesülhetett a magyar érdeklődő, az adott körülmények között megélénkült a katolikus sajtó iránti érdeklődés. A zsinatról ugyan igyekezett az ÁEH azt a képet terjeszteni, hogy az nem volt más, mint a szocializmus elfogadása az egyház által, az érdeklődő emberek tudták,hogy korszakos eseményről, egyházi megújulásról van szó.
Waygand József regnumi atya, egyetemi magántanár személyéről és életművéről ideje volna már monográfiát írni. Sokféle kiválósága és lelkipásztori értéke mellett született újságíró volt. Kis lakószobájában a tengernyi könyv és folyóirat mellett állt világvevő rádiója és magnetofonja. Ő volt,aki még Jámbor Dezső idejében, a zsinati és zsinat utáni években hétről hétre nívós és pontos összefoglalóiban, a Magyar Kurírban először közvetítette a zsinatnak nemcsak eseményeit,de szellemét is. Idősödő korban hihetetlenül fiatal szellem volt. Tóth Tihamér tanítványaként érezte és értette a zsinat szellemét.
Magam először 1967-ben postán küldtem be egy elmélkedő, rövid imaszöveget „Kávé” címmel az Új Ember szerkesztőségébe. Meglepett, hogy mindjárt meg is jelent. Később hasonló modern hangvételű imáim egy évig hetenként megjelentek. Írtam a zsinat nagy teológusairól, a zsinat utáni évek ellentmondásairól, a Hans Küng-jelenségről, a hazai irodalmi élet jelenségeiről,s ki tudja már,mi mindenről.
Eközben a katolikus sajtó háttér-munkása lettem a Magyar Kurírnál. Ugyanis a Magyar Kurír volt az egyetlen katolikus sajtóorgánum a vasfüggöny mögött, melynek megengedték, hogy a Vatikáni Rádió magyar adásának híreit közölje. Húsz éven keresztül naponta magnóra vettem az adást és a magnóról mechanikus írógéppel leírtam az anyagot. Természetesen szerkesztve, olykor rövidítve, vagy összefoglalóan. Ezért nem bízhattuk másra a munkát, aki csak mechanikusan leírt volna mindent. S közben a KNA, Kathpress és más német, angol (francia) katolikus lapok anyagát is feldolgoztam, kerestem bennük közölhető, ismertethető anyagot.
A nehéz évtizedek töredékes krónikáját talán egy pár mozzanattal gazdagíthattam. Magamról csak azért beszéltem, hogy kissé életszerűbbé tegyem mondanivalómat. Köszönöm a figyelmet!